2. ♦Emotional Wreck♦

Rossz hírrel szolgálok....Visszaestem....Na mind1 majd itt kitombolom magamat!

A kínkeserves órák úgy tűntek mintha soha nem akarnának véget érni.Olyan volt, mintha egy örökkévalóságig hallgatnám ugyanazokat a monoton hangokat és mondatokat, ami kezdett szépen lassan az őrületbe kergetni.Mikor azt hittem egyik óránál már nem lehet rosszabb jött a következő, ami kétszeresen olyan szörnyű volt.
-Hé, minden oké?-kérdezte Josh, mikor vége lett minden óránknak és hazafelé sétáltunk.-Furcsán viselkedsz!
-Hmm...Ja igen persze...csak a szokásos, tudod!
-Anyádék még mindig nem álltak le?
-Nem, és szerintem soha nem is fognak!Egyszer még öngyilkosságba fognak kergetni, az is biztos-mondtam, de azonnal meg is bántam látva Jo reakcióját.
-Ilyet még viccből se mondj!-förmedt rám.
-Tudom, és nyugi nem akarok az lenni, csak úgy kicsúszott-mondtam majd megtorpantam.-Hé, Josh-fogtam meg a kezét és fordítottam magam felé.
-Hm?Mi az pöttöm?-kérdezte mosolyogva.
-Öhmm, hogy is mondjam?-kezdtem.-Egy kicsit gondolkodtam...és...azt hiszem...tudom, hogy legjobb barátok vagyunk meg minden, de....-nem tudtam befejezni, mert egy szőke cicababa szó szerint odébb lökött és ráugrott Josh-ra.
-Jajj Mackó!-nyávogta miközben elkezdte csókolgatni.
-Hé, hé, hé, nyugi Em-csitította a lányt.-Öhmm, Lena ő itt Emma, a barátnőm.
Mi van? Anélkül, hogy láttam volna magam, tudtam, hogy a szemeim kikerekedtek és fülig elvörösödtem szégyenemben, mert épp az imént akartam beszélni neki az érzéseimről, hogy talán többet érzek iránta barátságnál.
-Helló-köszöntem tettetett mosolyt villantva a szőkeségre.-Öö, nem is tudtam, hogy jársz valakivel-nyögtem ki nagy nehezen Josh felé fordulva.
-Tényleg nem mondtam?-lepődött meg.-Pedig már több mint másfél hónapja együtt vagyunk.
1,5 hónapja?Miért titkolózott előttem?
-Ööö, izé, most jut eszembe, hogy nekem sietnem kellene, mert...mert...mert most dolgom van-dadogtam mint egy idióta, majd sietve távoztam.
Sietve rohantam haza.Éreztem, ahogy a könnyeim mardossák a szememet és utat követelnek maguknak, amit csak akkor kaptak meg, mikor hangos csattanással becsapódott mögöttem a szobám ajtaja.Sírtam, szinte már zokogtam.
Hogy lehettem ilyen ostoba?Azt hittem ő is érez valamit irántam!És kiderült, hogy végig barátnője volt!
Az asztalomhoz léptem és kihúztam az egyik fiókját.A leghátuljában volt egy kis doboz, ami tele volt számomra fontos apró dolgokkal; pengékkel.Kivettem ez egyiket és besiettem a fürdőbe.
Gyorsan lefertőtlenítettem, majd ujjaim közé vettem az ezüstös fényű pengét és csuklómhoz helyeztem.Egy határozott mozdulattal megrántottam magam felé és éreztem ahogy az éles tárgy a bőrömbe mélyedve szakítja fel a szöveteimet, majd előbuggyan a vérem, ami vörösre festette pengém élét.Még megismételtem jó párszor ezt a mozdulatot, míg karomat egészen vékony vérző sebek nem borították be.

Pár pillanattal az után, hogy kitomboltam magamat észhez tértem a mámor zavart  képzelgéseiből és rájöttem mit is tettem, megint.Ismét bűnbe estem és ismét egy újabb darabot hasítottam ki abból a reményből, hogy egyszer minden helyrejön és én is a régi leszek, hogy egy nap hegek és sebek nélkül ébredek fel.Ismét megcsonkítottam egy darabot magamból és rögtön el is fogott a bűntudat keserű savanykás íze.Kezembe fogtam és erősen megmarkoltam a pengét, amit vérem már jócskán eláztatott.Nem érdekelt, ahogy az éles tárgy felhasítja a kezem bőrét és a húsomba vájódik.Mégis zokogógörcs jött rám, de nem a fájdalom miatt.Mert azt már nem éreztem.Egyszerűen olyan érzés kerített hatalmába, hogy zokognom kellett.A földre csúsztam a fal mentén és sírásban törtem ki.Egyedül zokogtam a fürdőszobám padlóján.Egyszerre két helyen sírtam.A szememből sós áttetsző könnyeket hullajtottam, míg csuklómból vörös cseppekként folyt bánatom.Szinte hallottam a hangot ahogy újból összetörtem, haragudtam mindenre és mindenkire, sírtam azért aki élt azért is ki már nem.Egyszerűen nem telt el úgy nap, hogy ne akartam volna sírásban kitörni vagy felvágni az ereimet, hogy talán véletlenül elvérezzek és a halál jeges ölelése elaltasson a karjaiban.Nem akartam öngyilkos lenni.Csak azt reméltem, hogy hátha egyszer "véletlenül" sikerül úgy megvágnom magam, hogy belehaljak.Nem, nem akarok meghalni.Csak úgy érzem inkább a testemen viselem el a sebeket, amik korbácsütésként marnak a lelkembe és egyre mélyebbre fúrják magukat.Mert inkább fizikálisan önmagamnak ártok minthogy megtehesse már lelkileg, ami sokkal súlyosabb sérülés, mert a sebek begyógyulnak, de az igaz fájdalom nem múlik és nem enyhül; gyógyírja csakis a halál lehet.
Pár pillanatig még gyötrődtem a keserű magányomban, mígnem megszólalt az ajtócsengő.Tudtam, hogy csak én vagyok itthon így kénytelen voltam még kissé könnyes szemekkel és még mindig vérző csuklóval levánszorogni a földszintre és ajtót nyitottam.
-Szia-állt ott Josh az ajtóban és vidáman mosolygott rám.
-Szia-húztam ki magam és mosolyt erőltettem arcomra, miközben vérző karomat a hátam mögé rejtettem.-Hát te meg?
-Csak olyan fura voltál ma-mondta egyszerűen.-Azt hittem rosszul érzed magad vagy valami mikor olyan hirtelen elrohantál.
-Nem, vagyis, izé igen jól vagyok, csak valamit még el kellett intéznem-válaszoltam.
Igen fel kellett vágnom a karomat!
-Ó, akkor jó, már azt hittem Emma miatt akadtál ki és megharagudtál rám vagy valami-jelentette ki.
-Nem, a barátnőd, hát...nagyon kedvesnek tűnik-hazudtam, legszívesebben ott helyben kikapartam volna a szemeit.-Csak nem tudtam, hogy jársz valakivel.Kicsit meglepett, mikor ott letámadott téged.
-Oké, most megnyugodtam.-Sajnálom, hogy nem említettem, de mostanában sok dolog történt és teljesen kiment a fejemből.
-Nem gond!
-Szóval, mit is akartál mondani mikor Em félbeszakított?-kérdezte kíváncsian.
Pont akkor akartam bevallani neked, hogy talán többet érzek irántad barátságnál, de NO para!
-Öö, csak azt, hogy köszönöm, hogy mellettem állsz.Te tartod bennem a lelket-csempésztem egy csöppnyi igazságot a sorok közé.Tényleg ő tart már csak életben.-Nem tudom mitévő lennék nélküled.
-Ne izgulj emiatt, én mindig ott leszek neked!Oké, de akkor én most megyek, Emma már így is a kocsiban vár rám-mondta és megölelt majd visszapattant az autójába, és elhajtott a cicababájával.
Dühösen csaptam be magam mögött az ajtót és lecsúsztam a földre, ahol ismét zokogásban törtem ki.
Miért nem veszi észre, hogy én is itt vagyok?Hogy szeretem őt?Én miért nem vagyok jó senkinek?
De a válasz oda volt írva a karomra.Kinek kellene egy olyan lány, mint én, aki vagdossa magát, aki depressziós, olyan aki fél életet él?
Senkinek!