16. ♦Nightmares♦

Hello, kedves olvasók, ismét hoztam egy részt, már nagyon a finishben járunk, wow annyira várom már az utolsó részt, nagyon nagyon áww lesz, romiiiii :))) Wáá, na remélem tetszeni fog (tetszeni, ez a történet? most komolyan Lora? [Wow najó...E/3ban beszélek magamhoz....]) vagyis sokkolni fog a bizarr szomorú depressziós öngyilok módján (Most kellett ez? Jólvan fogjam már be!! [Most komolyan magammal vitatkozom???] Ahhj kezdek megőrülni!) Na szóval..inkább nem mondok semmit...csak azt hogy...ahhj semmit nem mondok inkább!! Shhh!!


Hideg borzongás futott végig a hátamon, dermesztő fagyként bekúszott a bőröm alá, gerincem mentén remegett jeges érintése, s félelmes sikolyt hallatott, ahogy remegő bordáim közt elsüvített a fagy. Titkos, tiltott fájdalmak telepedtek meg lelkem zugaiban, megjelenve elmém rejtett, tilalmas képeiben. Gyászos, rémületes képek borzongtak testemben, fejemben zsongva. A halál követe érkezett hozzám, s elhozta nekem az üzenetét. Éreztem bőrömön a halál csókját. Értem jött el. S karmai közül nem akart engedni. Ezúttal mindenáron magával akart vinni. De előtte meg akarta törni elszántságom, s szívemet, mely ezúttal az életért kiáltott.
A halál követe én magam voltam. Megéltem mindazt, mit magam ellen követtem el, felidézve a kínt a fájdalmat, és a fájó emlékeket. Még több szenvedéssel kárhoztatta, magamat használt fel magam ellen. A sors engem választott ki arra, hogy végzetem legyek. Eljött az én időm. e halálom előtt még megkínoznak.
Fáztam, egymásnak ütődtek a fogaim, vacogtam. Minden sötét volt, hűvös és nedves. Tán ez a hűvös nyirkosság könnyeimet jelentené, az életben elhullajtott könnyeimet, mely úgy látszik nem volt elég? Még halálomban is sírásra ítéltettem? Miért bánik velem így a sors? Hát ezt érdemeltem? Tán nekem nincs jogom a boldogságra? A halál angyala lennék én, hogy a sors engem nem tart másra érdemesnek? Magány és sötét a sorsom? És mindenáron vérvörös könnyeknek kell utamat mosnia? Azt hittem a pokolba vezető út lángoló, parázsló kövekkel lesz kirakva, amin lassan kell végiglépkednem, szembenézve életemben elkövetett bűneimmel. Tévedtem, a halál nem lesz ennyire kegyes hozzám.

A nevem Lena. 1997 november 4.én jöttem a világra. Eddig 16 évet 4 hónapot és 20 napot és 8 órát éltem. Pontosan 5984 napja érkeztem meg ide, ebbe az istenverte káoszba, amit mások életnek neveznek. Én nem éltem soha, pusztán léteztem. Szar életem volt. Már 12 éves koromban azt kívántam bárcsak rákot diagnosztizálnának nálam, ám mikor az nem következett be, úgy éreztem nekem kell megoldanom, hogy távozhassak innen. Úgy tűnik ez mégsem jött össze, nem saját akaratomból távozom. Mert most jött el a nagy napom. 2014 március 24. napján kilépek az élők közül. Mindezt azért, mert egy ostoba ribanc, a hegyes műkörmeit belevájta a frissen összevarrt karomba, felszakítva a varrataimat, és emiatt elvéreztem. Most őszintén, kinek lehet ilyen szerencsétlen szar halála, egy borzalmas élet után?! Miért nem tudtam egyszerűen megfulladni, az legalább tragikus baleset lehetett volna, de így? Az emberek úgy fognak rám emlékezni, mint egy szerencsétlen, aki abba belehalt, hogy egy kis köröm belé fúródott.
Most itt állok a halál kapujában, melyet most már a másik oldalról fogok nézni. Talán hiba volt sürgetnem az idejutást, hisz az örökkévalóságig leszek itt rohadva a pokol kénköves bugyraiban. Talán ezt érdemlem. Még a purgatórium tisztító tüzét sem érdemeltem ki, hogy megbocsájtást nyerjek. Talán jobb ez így. Nem kapok rá lehetőséget, hogy újjászülessek egy más helyen, más időben. Talán ez volt a sorsom.
- Sajnálom - hallottam meg egy távoli suttogást, de nem tudtam beazonosítani honnan jött, és pár pillanat alatt tova is reppent, így én is megfeledkeztem róla.
Ámbár, nem ilyennek képzeltem a halált. És a pokol sem hasonlított az általam elképzelt kínzócellához. Nem volt sem sötét, sem hideg, de még ha büdös is volt, a szag sem passzolt. Olyan volt, mintha egy uszodában lennék. Maró szagok kavarogtak a levegőben, orrfacsaró vegyszerek szaga. Fényes volt minden, és kellemesen bizsergett a bőröm a megfelelő hőmérséklettől. Talán nem is a pokol kapuja előtt állok? A fényesség egyre inkább kitöltött mindent, és egyre világosabbá vált minden, nem csak körülöttem, de előttem is. Ébredeztem.
Ezek szerint nem haltam meg, döntöttem el magamban, amikor a kórház mennyezetének ismerős fehérségével találtam szembe magam. Már túlságosan megszokott és ismerős volt, így még a kezdeti rácsodálkozás is eltűnt belőlem, ami legelőször még bennem volt, mikor ide kerültem. Pontosan tudtam, hogy ismét itt vagyok. Régi jó barátként fogadtam a helyet. Az arcom nedves volt. Sírtam álmomban? Ezért esett az eső kezdetben.
Már megszokásból fordultam oldalra, kutatva Matt tekintetét, aki mindig itt ült szorosan mellettem, mikor itt felébredtem, és most is melegség töltötte el a szívemet a gondolatra, ahogy megéreztem a meleg kezét az enyémen. Vágytam rá, hogy a mosolya fogadjon, a kedves szavai, az örömteli tekintete. A törődésére vágytam, melyet az utóbbi napokban csak tőle kaphattam meg. Ezek alatt a napok alatt, ő többet tett értem mint bárki korábban valaha tett volna.

- Szia - suttogtam halkan. Ilyenkor mindig olyan rekedt és gyenge volt a hangom, ami már kezdett kifejezetten idegesíteni. Meg persze az is, hogy bármit csinálok mindig itt kötök ki. Olyan ez, mint azok a filmek, amiben a főszereplő újra és újra végig kell, hogy csinálja ugyanazt a napot, egészen addig, amíg meg nem tesz valamit és tovább léphet a következő napra. Talán meg kellene halnom, hogy kiszállhassak ebből a démoni körből?
- Lena - kapta föl a fejét a fiú és villámgyorsan elengedte a kezemet, amit eddig szorongatott, majd az arcához kapva letörölte a könnyeit, amiről azt hitte nem láttam. Talán azt hitte meghaltam?
De nem ez volt a legfurcsább, hanem az, hogy Matt, nem Matt volt. Josh ült ott, ott ahol Mattnek kellett volna. Josh fogta a kezem, azt, amit Mattnek kellett volna. Josh sírt fölöttem, amit...Várjunk, Josh sírt? Miattam? Egészen elképedtem, és meg sem tudtam szólalni. Tulajdonképpen nem is voltam benne biztos, hogy meg akarok egyáltalán szólalni, vagy bármit is mondani neki.
- Matt elmondott mindent...szó szerint mindent - szólalt meg halkan rövid hallgatás után. - Tudom, hogy egy barom vagyok, és én tehetek mindenről. De, miért? Miért tetted?
- Nem akarom, hogy bűntudatod legyen és ezért megsajnálj és mellettem maradj, mert azt úgy nem akarom - válaszoltam rekedten. - És nem is hibáztatlak semmiért, én döntöttem így.
- De miattam tetted, mert egy barom voltam! És nekem ott kellett volna lennem melletted! Az egész az én hibám - suttogta. - Meg is halhattál volna.
- Majdnem meg is tette! - hördült fel valaki az ajtóban. Matt állt ott dühösen, feldúlt tekintettel. - Takarodj ki innen öcsi, már így is elég gondot okoztál neki! - förmedt rá.
- Te nekem nem parancsolsz! Beszélnem kell vele, most! - feszültek egymásnak az indulatok.
- A halál küszöbéről hozták vissza, megint. A mondandód ráér bőven, főleg azok után, hogy miattad került ide. És ha rajtad múlna már halott lenne! De szerencsére nem rajtad múlt.
- Sosem hagynám meghalni! - kiabált rá vissza, és félő volt, hogy a végén őket is bent tartják, mert a végén egymásnak esnek.
- Ó, igen? Akkor miért hagytad magára? Ha rajtad múlt volna már rég eltemethettük volna! - kiabált rá, mire egy kisebb szócsata alakult ki közöttük és már lökdösték is egymást.
- Állj - próbáltam leállítani őket, de a torkom teljesen ki volt száradva és alig tudtam suttogásnál hangosabb hangokat kipréselni magamból. - Állj!
- Bebizonyítom! - vette el valahogy Matt Josh telefonját. - Tudtad, hogy vissza lehet játszani a hangüzeneteket? - mondta, mire az ereimben megfagyott a vér. Ha arra az üzenetre gondol... Nem teheti. Ha azt lejátssza Josh sosem szabadul a bűntudattól. Nem teheti. Mert a lelkem mélyén, még mindig tiszta szívemből szerettem azok után is amit tett.
- Ne csináld Matt - mondtam, de meg sem hallott. - Matt. Kérlek ne! - de már késő volt. A felvétel megszólalt....

"Csak azért hívlak hogy megmondjam mennyire sajnálom, hogy annyi gondot okoztam neked, hallottam meg a saját zokogó félig elhaló hangomat. De nem kell aggódnod, mert mostantól nem leszek a közeledben és nem okozok több fájdalmat.Annak ellenére amit mondtál nekem, mindig is szeretni foglak, ég veled."
Szinte láttam magam előtt a képet. Ahogy zokogva elengedem a telefont, még hallom, ahogy a vízbe csobban, majd minden megszűnik. Érzem a karomban a fájdalmat. A szétáradó kínt, a vér fémes szagát az orromban érzem, a bőrömön érzem, ahogy a bőrömre kerül, ráfolyik, beterít. Érzem a lelkemben a szörnyű szorítást, amely egyre tömörebb gubóvá csomósodik. Érzem, ahogy az élet kifolyik, távozik belőlem. És érzem, azt is, ahogy erőszakkal visszarángatnak az álom és a súlytalanság leheletkönnyű tornádójából, ami könnyedén szárnyaira kapott, hogy tovarepítsen. Abban a pillanatban tökéletesnek éreztem magam.

- Ez egy utolsó segélykiáltás volt. Amit miután elküldött neked felvágta az ereit és majdnem meghalt - üvöltött rá olyan dühösen, hogy már én is megriadtam tőle. - Ezzel kezdődött az egész, emiatt van itt most! És ez üzenet neked szólt, de te még csak nem is tudtál róla, jól mondom? - dörgölte az orra alá. - Tartsd észben, ha én nem megyek el érte, már halott lenne, és az a te lelkeden száradna.
Fájtak Matt szavai, mert én éreztem át azt a fájdalmat, amit ezzel az öccsének okozott, amit egyébként én okoztam. Tudtam, hogy bántja őt, nem akartam, hogy tudjon róla, nem akartam, hogy önmagát okolja. Nem akartam, hogy emiatt másként kezeljen. Lesokkolva meredt rám. Én elfordítottam a könnyes tekintetemet, nem tudtam a szemébe nézni, nem akartam, hogy lássam azt a fájdalmat, amit én okoztam neki. Mert bármennyi fájdalmat is okozott nekem, én nem akartam őt sosem bántani. Még Matt mondott neki valamit, majd csak a lépteit hallottam, amik egyre távolabbról visszhangzottak.


Ohoooohhoohhh, szegény Lena, Matt, Josh, szegény én, szegény te, szegény mindenki! Tényleg be kellene már fognom! Aki szerint meg kéne látogatnom egy pszihomókust az írjon....valószínűleg rámférne... bár nemtudom, a hangok is azt mondják semmi baj, normális vagyok :) viccvolt :DD Csak én dumálok magamnak :)) Cup-cup♥

15.♦Fears of the mind♦

Sziasztok kedves olvasók, meghoztam a legújabb részt, ne izguljatok, tudom mostanában elmaradt a durva akció, de mivel itt a suli meg minden egyéb, meghozta a kedvem a gyilkolgatáshoz. Úgyhogy készüljetek, nem marad ki semmi sokkoló (:

Klór és fertőtlenítőszag terjengett a levegőben. A fehérre meszelt falak egyre kísértetiesebbé váltak, ahogy az órák teltek, én pedig magányosan ültem a kihalt várakozóban és vártam. Vártam valamire. Ismét vártam. Fehérbe öltözött nővérek és köpenyes doktorok köröztek körülöttem, mászkáltak jobbra-balra, pletykáltak, siettek, viháncoltak, s ellátták a betegeket. De én még mindig nem tudtam semmit, arról a betegről, akit órákkal ezelőtt hoztam be. Kínosan hallgattak, mintha titkolnák előlem az igazságot. De hát nem halhatott meg! Ugye?

Igazság szerint, be kell valljak valamit. Fogalmam sincs hogyan jutottam idáig. Hogyan fajulhattak a dolgok eddig. És miként vagyok én értük a felelős. Csak a rengeteg vér villant fel az elmémben, ami megállíthatatlanul ömlött a lány karjából. Nyilván nem csak úgy hirtelen, egy pillanat alatt került oda az a vágás. Nem, nem vagyok hülye, hogy ezzel áltassam magam. Már ott volt, és én voltam olyan hülye, hogy nem vettem észre, sőt talán én magam kergettem bele.
Lassan felálltam, és a falhoz bicegtem. Nekitámaszkodtam, hagytam, hogy megtartsa a testsúlyomat. Teljesen rásimultam. A hűvös fal hidegen tartott, felébresztett, ahogy a bőrömhöz ért. Ahogy az arcom a hideg falhoz préselődött. Újra és újra valami az elmémbe kúszott. Szavak voltak. Vádlóak és igazak. A saját bátyám vágta őket az arcomba. És legbelül tudtam jól, hogy igaza van. Minden az én hibám. És miattam történik ha meghal. De az nem történhet meg! Ugye?!

Benéztem a redőnnyel takart szobába, a redők közt próbáltam kukucskálni. Nem sokat láttam. Egy kórházi szoba. Fehérre meszelt fallal és nyomasztó fehér bútorokkal. A kórházi ágyon pedig egy eszméletlen lány, aki nem érdemelte meg, hogy ott legyen. mindenféle csövek álltak ki belőle. Mindenféle gépek voltak rákötve, melyek drótokkal kapcsolódtak testéhez. Egy monitor  zöld ugráló vonalakat rajzolt a kijelzőre. Egyenes, felugrik, egyenes, egyenes felugrik, vissza ismét le, majd fel. Karját teletűzdelték infúzióval és vérpalackok szolgáltattak neki elégtételt az elvesztett vére miatt. Arcán, a szeme alatt sötét karikák sorakoztak. Olyan volt, mintha már halott lenne. Egy halottnak miért van szüksége segítségre. Hisz már nem él.
Meredten bámultam. Az a pittyegő rajzoló szerkezet nagyon lekötött. Hallottam már róla, az volt az a bizonyos gép, ami a szívverését mutatja. Lassú volt, és nem is ment túl magasra az a csík, bár én nem értek ehhez. Ugrált föl le, föl és le, majd újból. Szememmel végigkövettem a mozgását. Föl, le, föl le, zavart, amiért nem tehettem mást, csak kintről bámulhatok, föl, le, föl le. Matt mikor itt hagyott megtiltotta, hogy be merjek menni. Pedig ő bement, most is ott ült mellette. Fogta a kezét. Föl, le, föl. Pedig látni akartam, hiszen miattam volt ott ahol. Föl, le, föl le. Dühös voltam rá. Le, föl, le, és föl, nem, nem ment föl. Lent, lent, lent, egyenes vonal, egyenes csíkot húz. Megráztam a fejem és megdörzsöltem a szemem. Fönt, most lemegy, majd föl, ismét lent, és ismét fölugrik. Csak káprázott a szemem. Kimerült vagyok, és zavarodott.
Megráztam a fejem, és ismét a gondolataimba merültem. Hiszen a bátyám mindent az arcomba vágott. Élénken élt az emlékezetemben a pár órával korábban megtörtént beszélgetés. Végig üvöltött, ahogy túlhaladva a sebességhatárt a kórházba hajtott. Üvöltött velem, mikor berontottunk az ájult lánnyal, a hadováló Emmával a nyomunkban. Üvöltött velem, mikor Lenát elvitték a műtőbe, és tovább üvöltött, amíg nem tudtunk róla semmit. Tisztán hallottam a szavait a fejemben, mindegyik vádló és igaz volt.
"... - Ez az egész csakis a te hibád! Te tehetsz mindenről - kiabálta vörös fejjel a kiürült várakozóban, ahol csupán a csinoska recepciós hölgy zöld tekintete vizslatott minket. - Egy barom vagy Josh! Egy igazi szemétláda!
- Matt! Én csak...
- Ne akarj kifogásokat keresni! Miattad történt minden - folytatta. - Tudom úgy döntöttél kiszállsz az életéből egyik pillanatról a másikra és leveszed róla a kezed, de azért legalább most érdekeljen azóta mi történt vele!
- Látom mi történt vele! - vágtam rá feszülten.
- Nem, nem látod! Én voltam mellette, én kapartam össze a padlóról minden alkalommal, amikor valami őrültséget csinált, és ezt nem képletesen értem. Nem tudod min ment keresztül, mert te úgy döntöttél, az a ribanc többet jelent neked!
- Emmát ebből hagyd ki! Így is megviselték a történtek.
- Még mindig őt véded? Hát nem láttad mit tett? Bántotta őt, pedig így is eleget szenvedett már az utóbbi napokban!
- Egy ostoba baleset volt! Emma nem akarna szándékosan ilyet tenni!
- Rendben, még ha a felelősséget le is mosod a barátnődről, magadról viszont nem tudod! Mert tudod mit tettél?! Miattad már másodszorra van itt 2 nap alatt!
- Mi van? - nyögtem ki.
- Miután eldobtad magadtól, mint egy kacatot...öngyilkos akart lenni.. - mondta, mire a szívem kihagyott egy ütemet.
- Hogyan? - lihegtem.
- Jól hallottad. Tudod, lehet neked még nem világos, de az a rengeteg vér nem véletlenül volt ma ott. És akár elhiszed akár nem, a barátnőd bántotta őt. A karján felszakadtak a varratok, mert bizonyára szorongatta.
- De hát hogyan? - hűltem el teljesen és meg kellett támaszkodnom a falnál, nehogy padlót fogjak.
- Összetört. Már nem volt senkije. Begyógyszerezte magát és felvágta az ereit. Halálközeli állapotban találtam rajta.
- Honnan tudtad? Te jó isten...mindezt miattam - nyögtem.
- Tudod, rajongott érted, még most is...Mielőtt megtette felhívott téged..
- Engem? De hát én...
- Nem is kaptál tőle hívást? Mert biztosan felvetted volna, még jó, hogy otthon hagytad a telefonodat. - monda, kicsit lehiggadva. - A hangposta kapcsolt be. Hallottam a hangját. Elbúcsúzott tőled, és a bocsánatodat kérte, amiért mindvégig szeretett.
Nem mondtam semmit, egyszerűen képtelen voltam bármit is mondani. Én hülye barom, a legjobb barátom volt és képes voltam ezt tenni vele. Ellökni magamtól, megalázni, beletiporni a sárba, és miattam meg akarta ölni magát...és ha rajtam múlt volna, már halott lenne...
- Én voltam mellette, mikor neked kellett volna! De ez sem volt elég! Mikor tegnap találkoztunk és rajtad kerestem, akkor haldoklott, és amíg te olyan segítőkész voltál vele kapcsolatban, addig ő fuldoklott, önszántából ugrott a folyóba, én élesztettem újra, a szíve megállt pár pillanatra.
- Úristen - leheltem, miközben a fal mentén a padlóra csúsztam.
- A te hibád minden. És ma megint belerúgtál egyet, pedig már kezdtem azt hinni, hogy talán...talán pár percig nem kell aggódnom miatta. És erre ismét tönkre tettél mindent.
- Fogd már be - üvöltöttem rá. - Felfogtam, hogy az én hibám!
- Nem! Nem fogtad föl! Majdnem meghalt miattad! Többször is! Ez nem a te hibád! Ez olyan mintha te ölnéd meg! És jelenleg nagyon jól haladsz! Szégyellem, hogy az öcsém vagy...
Ott visszhangzott a fejemben a legtöbb mondata, már amit képes voltam felidézni, mert enyhe sokkot kaptam. Aztán Matt elment, mikor egy orvos kijött a műtőből. Mondott neki valamit, amit én nem értettem, mert képtelen voltam felfogni azután, amit hallottam. Matt elment, én pedig ott maradtam a padlón. Magamat okolva. Hiszen az én hibám volt minden. És az sem tudtam mi van vele, él-e még egyáltalán...



Egyedül voltam...És sötét volt...Már kezdtem hozzászokni. Csak én voltam és a megtestesült valóság. Olyan hirtelen jött akár egy álom, bár korántsem volt annyira kellemes. Olyan volt akár egy horrorfilm. Tudtad hogy ijesztő lesz, fájdalmas, és sok vér fog folyni, mégis végig nézed, végig kellett nézned. Olyan képeket láttam, amik a fejemben szoktak cikázni. Talán a fejemben vagyok?
Magamat láttam, de mégsem én voltam. Ő más volt. De akkor ki vagyok én? Az én testemet viselte. Az én hegeim voltak rajta. Az én szavai szóltak a száján. De akkor hová lettem én, ha az a valaki aki nem én vagyok átvette a helye? Hol vagyok én, hová tartok?
Néztem magamat, aki mégsem én voltam. Én voltam, de mégsem én. Ő más valaki volt, láttam a szemében. Gyűlölet hullámzott tekintetében, ahogy engem nézett. Nem akarta, hogy ott legyek. Mivel ő már én volt, és nem akarta, hogy bitoroljam a saját helyem, amit elvettek tőlem. El akart ijeszteni, így legsötétebb félelmeimet mutatta nekem. Amiken átestem, és amik még vártak rám.
Egy pörgő pengét láttam, amit a kezei közt forgatott, és nem tudtam hová fog lesújtani. Csak pörgette és pörgette, hol lassabban hol pedig iszonyú sebességgel, hogy alig láttam a mozgását.

Majd rántott rajta egyet és villámsebesen szegte végig a hosszan futó eret a bal csuklómon, a bal csuklóján, ami az enyém volt. Vihogott folyt a vére, nem szenvedett, hanem kárörvendett, ahogy én szenvedtem, mert én minden egyes érintést éreztem, ahogy az éles tárgy simogatta a bőrömet, lassan fölszántva kapargatva.
Újból és újból megtette, hol gyorsan, hol pedig kínzó lassúsággal. Élvezte, hogy kínozhatott, míg a karomon a bőr újból és újból összeforrt. Én pedig tehetetlen voltam. Úgy éreztem magam, akár Prométheusz, kit egy sziklához láncoltak, ahol a keselyűk újból és újból kitépték a máját, ami mindig visszanőtt, újból és újból. A keselyű pedig ismételten, újból és újból kitépte, fáradhatatlanul. De egy idő után hozzászokott a fájdalomhoz. Az én kínzóm viszont kegyetlen volt, megválogatta a módszereit, mást is tartogatott még számomra.

Egyszer csak abbahagyta, nem bántott tovább. Én pedig ott feküdtem a sötétben, ami mintha padlót képzett volna alattam. Folyt a vérem szerteszét. Vörös szőnyeget képzett alattam a sötétben. Arcok forogtak körülöttem. Vizslató tekintetek lesték minden mozdulatomat, halk susmogások, elharapott szavak, ki nem mondott gondolatok és suttogó átkok üldözték minden lélegzetvételemet. Alattomos szavak, szívszorító átkok, sötét titkok és kegyetlen hazugságok mind vádként sújtottak le rám. Vádoltak. Ő vádolt. Ő is vádolt. Mind, ki valaha fontos volt. Josh és Matt szempárja is elsuhant mellettem, de nem álltak meg felettem, hogy segítsenek kínomban. Beálltak a sorba, s ők is röhögtek kínomon.
Láttam a tekintetükben mindent amit valaha tettem, minden egyes vágásom egyikük szemében ott játszódott le, másokéban minden gyógyszer jelent meg, amit valaha bevettem, hogy elűzze a kínt. Volt, aki nem csak vádolt, vagy bámult, hanem rám mérte minden tettemet. Gyógyszerekkel dobált, vért csöpögtetett rám, mások öklendeztek az East-River vizét köpték rám, melybe korábban fulladozó testemet vetettem. Puskadördülések hallatszottak fölöttem és sav marta a testemet, ami szememből folyt. A könnyem maró sav volt, és hiába éreztem úgy, hogy ez mind hazugság és igazságtalanság, nem hazudtak. Mindezt én is megtettem magammal, ők miért ne tehetnék. Hisz nem vagyok én angyal, soha nem is voltam. Ha volt is glóriám, sár és vér mocskolja, ha nem az az alkotóeleme. Bántottak és kínoztak, azok kiktől már nem érdemeltem és azok, kiktől sosem vártam volna. Ismét egyedül voltam. És ő, aki én voltam elérte a célját, ismét fájt, minden ami elmúlt visszatért belém. Minek éljek hát? Hisz senki nem vár vissza az élők közé. Talán lehet, hogy már nem is éltem. Lehet már rég halott voltam. És így büntetnek, amiért önszántamból akartam idejutni. Már nem tudom mit higgyek, már nem tudok tisztán gondolkodni. A halottak nem gondolkodnak...


Áhh és ennyi....néha komolyan félek magamtól, miután megírok egy ilyet és így wow, na jó, van egy dilis pszichopata énem, biztos ő írja ezeket, legalábbis nagyon úgy tűnik (: Josh meg még mindig elmehet a fenébe. Szemét pasik!