Az idő szinte repült, ahogy Lena és Matt mint két régi barát beszélgettek. Lena kiöntötte a szívét, elsírta minden bánatát a fiúnak, aki eddig csak egy mindennapi árny volt, egy jelentéktelen figura a sakktáblán, most pedig hirtelen ő maradt az utolsó bábúja a képzeletbeli táblán, ő volt az utolsó megmaradt bástyája. Hirtelen egy olyan fiúból vált, az utolsó támaszává, aki mellett eddig szinte köszönés nélkül elment. Na jó, Lena és a fiú mindig is jól kijöttek, de nem álltak túl közel egymáshoz.A fiúnak ő csak az öccse haverja volt, a lánynak pedig a legjobb barátja és szerelme bátyja. Csak két olyan személy voltak, akiknek egy olyan ismerősük van, aki sokat jelent nekik, ezáltal ők is kedvelték egymást, de nem nagyon melegedtek össze. Kint már eléggé besötétedett körülbelül 10 óra lehetett.
- Lena, nekem már mennem kellene - szólaltam meg nagy nehezen.
- Ne, kérlek! Ne hagyj itt, nem akarok itt maradni! Vigyél ki innen! - könyörgött a lány.
- Sajnálom Lena, de te is tudod, hogy nem tehetek érted semmit, de ha tudnék megtenném.
- Tudom - suttogta Lena beletörődően.
- Holnap is bejövök hozzád - ígértem meg majd egy csókot nyomtam Lena homlokára. - Nem hagylak egyedül, én melletted leszek.
Miután elköszöntem, nagy nehezen, fájó szívvel, de sikerült otthagynom őt a kórházban egyedül, magányosan. Már csak rám számíthat. Beültem az autómba és hazaszáguldottam. Tudtam, hogy ha az öcsémet otthon találom képtelen leszek visszafogni magamat és meg fogom őt verni. Lena csak egy bizonytalan kislány, még csak egy gyerek, nem szórakozhat az érzéseivel.
Mikor leparkoltam a ház előtt, valósággal berontottam a házba. Teljes erőből kivágtam az ajtót, ami csoda, hogy nem szakadt ki a keretéből. Senki nem volt itthon, csak én. A szüleim éppen valami luxus wellnessfürdőben pihenhetnek az öcsém pedig a legnagyobb szerencséjére nincs itthon. Biztosan a csaját döngeti valahol, nem tarthatott túl sok ideig rávennie, hogy összefeküdjenek. Végül egy olyan lánytól, mint Emma mit is várhatnánk? De az a legbosszantóbb, hogy egy olyan lány miatt dobta el magától Lenát, aki meg sem érdemli és majdnem megölte magát emiatt. Dühösen vertem bele az öklömet a falba. Legszívesebben szétvertem volna az öcsémet, amiért így elbánt azzal a szegény lánnyal, aki nem ezt érdemli. Egy olyan fiút és barátokat érdemel, akik megbecsülik és mellette állnak és nem dobják félre ha megunták. Haragosan csörtettem fel az emeletre és egy jó hideg zuhanyt vettem, hogy lehűtsem a bennem tomboló fékezhetetlen állatot, aki most legszívesebben széttépné a saját öccsét.
Mi lett volna ha nem találom meg a telefont? És nem hallgatom meg az üzenetet?
A víz jéghideg volt, de nem érdekelt. Le akartam hűteni magam. Félő volt, hogy az öcsém bármelyik pillanatban hazajöhet és akkor kap a szeme alá. A hideg zuhany megtette a hatását és lenyugodtam. Készítettem magamnak vacsorát is, aminek éppen neki is kezdtem volna, mikor valaki csöngetett. Megfeszítettem az öklömet, biztos voltam benne, hogy az öcsém az, csak megint nem vitt kulcsot magával.
Ó, öcsi, bár maradtál volna a házi ribancodnál.
Szinte megrepedt alattam a padló olyan dühösen trappoltam oda az ajtóhoz. Mikor kinyitottam, azonnal le akartam sújtani....
Miután Matt elment ismét végtelenül és vigasztalhatatlanul egyedül éreztem magamat. Visszatért a magány a fájdalom és a tudat, hogy senkinek sem kellek már. Nem akartam ott lenni, ahol most vagyok. Nem akartam a kórházban maradni aközött a sok beteg ember között. Én nem vagyok beteg, nem kell itt maradnom. Nem tarthatnak itt! Kikeltem a kórházi ágyból és felvettem a cipőmet. El akartam hagyni a kórházat, jobban akartam ez mint bármit valaha. hiányoztak a nyugtatóim és a pengék, de legfőképpen az, hogy nem tudtam Josh-t szorosan magamhoz ölelni, mivel elhagyott engem, utál. És még csak a bőrömbe sem tudom belevésni bánatomat, nem tudok fájdalmat okozni magamnak, hogy elnyomjam lelkem szenvedését, élek és lélegzem, de nem akarok. Feltéptem a kórterem ajtaját és kiléptem a folyosóra, de nem tudtam elmenni, mert egyszerűen elemi ösztönként tört rám a keserves sírás és a földre rogytam, ahol zokogni kezdtem.
Csak ültem a kórház padlóján, az idióta kórházi köpenyben és sírtam. Sírtam az összetört szívem miatt, az elvesztett barátom miatt, a szüleim miatt, a hegeim miatt, az egész életem miatt. Az a néhány beteg, aki ilyen késői órán még a folyosón mászkált csak csendben elhaladt mellettem közben végig engem bámultak, de nem segítettek volna, ők is otthagytak egyedül, a mocsokban ahová jutottam. Egy kövér afroamerikai nővér sietett oda hozzám és próbált megnyugtatni, felállítani a földről miközben kérdezgette mi történt. Én csak sírtam tovább és újra és újra visszarogytam a földre, ahová tartozom.
- Hagyjon békén! - kezdtem üvöltözni egy idő után. - Haza akarok menni - szinte már sikítottam.
Erre újabb ápolók érkeztek, majd bevonszoltak a kórtermembe és lefogtak az ágyon. Én rugdostam, kapálóztam, karmoltam és csapkodtam a bekötözött sérült kezeimmel, de a nagydarab ápolók ellen semmire nem mentem. Egyikük könnyedén leszorított, míg a másik kifeszítette a karomat és belém nyomott egy tűt, amin keresztül nyugtató folyadék szivárgott az ereimbe.
Ez hiányzott, erre volt szükségem, a gyógyszereim helyett, most valami erősebbet kaptam. Az anyag azonnal hatni kezdett. A két nő nemsokára távozott a szobából és pedig erőtlenül rogytam a kórházi ágyra, ami kezdett egyre inkább hozzám nőni. A fejem hátrahanyatlott és az a cseppnyi ellenállás is elszállt belőlem, amivel azért küzdöttem, hogy ébren maradjak. A nyugtató megtette a hatását, mivel nemsokára mély álomba zuhantam és abban reménykedtem, hogy holnap reggel már nem ébredek föl....
