11. ♦Breathe Again♦

Hát sziasztok, megérkeztem az újabb sokkoló résszel, ahogy mindig most is üt, de most szerintem nem akkorát. Mert most véget ér a szenvedés! Remélem tetszikelni fog, a maga ijesztően bizarr módján...

A fényalagút hívogatott, szinte húzott maga felé. Én pedig felé nyúltam, hagytam, hogy a fényesség átjárja a testemet. Egyre közeledtem felé. Már nem éreztem semmit, elmúlt minden, a szemeim le akartak csukódni, de én ez nem akartam, látni akartam, ahogy közeledik felém a fényesség. Hívogatott, én pedig nem tudtam ellenállni a késztetésnek és úszni kezdtem felé. egyre feljebb és feljebb. Szinte éreztem ahogy a fény körém fonódik, először a csuklómra gabalyodik.

A fény meleg volt, vagy csak az én testem kezdett kihűlni, nem tudom, már nem tudtam tisztán gondolkodni. Csak a fényt láttam magam előtt, ami egyre inkább felfelé vitt.
Ha felfelé visz, akkor az azt jelenti, hogy a mennybe kerülök? Azt jelenti, hogy nem kárhozom el?
Megérte vízbe fúlni és nem szétloccsanni egy sziklán. Talán minden ember okkal születik, előre meghatározott célokkal és elvárásokkal. Talán vannak akik nem is teljesítik be sorsukat, vannak akik csak idejük végén, és vannak akik nagyon korán. Mégis mi értelme élni ha már nincs miért? Ha már bevégezted a feladatodat? Valószínűleg én már megtettem azt, ami számomra meg volt írva, csak nem tudom mi volt az. Bizonyára egy egyszerű dolog, végülis ki bízna egy fontos dolgot egy olyan szerencsétlenre, mint én? Talán az volt a feladatom, hogy megszabadítsam a világot magamtól, ezért jutok a mennybe, mert egy jó dolgot tettem. Lehetséges, hogy a létezésemnek nem is volt értelme, csak éltem mert születtem és haltam mert szerettem. Talán az a sorsom, hogy megtapasztaljam milyen a földi szenvedés és kárhozás, hogy tudjam majd értékelni azt a gondtalanságot, ami rám vár. Lehet, hogy csak azért születtem, hogy fájdalmat okozzak másoknak. Olyan embereknek akik törődtek velem. Azért, hogy megtanítsam nekik mi is az a halál és jobban értékeljék az életüket, hogy tanuljanak a hibámból. Végülis minden ember jó valamire, én ha másra nem is csak elrettentő példának. 5982 napja jöttem a világra. 1997 november 4.én születtem, 16 évet 4 hónapot és 18 napot és 6 órát éltem. Haltam: 2014 március 22.én. Szar életem volt. 13 éves korom óta depressziós vagyok, 14 évesen vagdosni kezdtem magamat, 15 évesen öngyilkos hajlamaim lettek és 16 évesen meghaltam. Micsoda szép befejezés ez egy elcseszett életnek, csak lebegni a semmiben és nézni, ahogy a fény magába szippant és elnyeli a testemet. Éreztem, ahogy a fénynyalábok megfeszülnek a karom körül és egyre csak húznak felfelé. Én pedig, hagytam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Mosollyal az arcomon fogadtam.


Szinte repültem, szálltam a levegőben, mielőtt a vízbe csapódtam, ami engedelmesen nyílt szét a fejem felett és engedett utat nekem. Suhantam a vízben. A szememmel kutattam, egy folt, egy mozzanat bármilyen árulkodó jel után, de a sötét vízben nem voltak túl jók a fény és látási viszonyok. Féltem, hogy elkéstem, rettegtem attól, hogy későn érkeztem és emiatt Lena...
Nem tudom meddig lehettem a víz alatt, mire megláttam magam alatt egy-két méterre egy fehér lebegő valamit. Mielőtt gondolkodtam volna, már azonnal felé kezdtem úszni. Nem tévedtem, Lena volt az. Élettelenül, mozdulatlanul lebegett a semmiben, a bőre fehér volt és hideg mikor megragadtam a csuklóját és felfelé kezdtem húzni. Az arcán árulkodó mosoly játszott és szenvedés vegyes egyvelege. Túl hideg volt, és túlságosan messze volt még a felszín. Izmaimat megfeszítve kezdtem kapálózni, hogy a felszínre jussunk. A levegőm már fogyott, vészesen fogyott, de ki kellett tartanom. A tüdőm oxigénért kiáltott, de a felszín még méterekkel fölöttünk volt és Lena teste is húzott lefelé. A józan emberi elmém azt súgta engedjem el a lány, vissza oda ahová saját maga lökte magát, de a szívem sajdult bele a gondolatba, hogy anélkül feladom őt, hogy egyáltalán megpróbáltam volna megmenteni.
NEM! A felszínre juttatom és megmentem! Vagy vele halok!
Elkeseredetten úsztam és csak úsztam egy4re gyorsabban már amennyire tudtam. A felszínen áttörő fényes napsugarak egyre jobban vakítottak el, így gondoltam egyre közeledek a levegőbe. Egy pillanat múlva hatalmas levegővel robbantam ki a vízből. Kapkodtam a levegőt, közben Lenat a karjánál fogva a felszínre húztam és szorosan magamhoz öleltem. Nem lélegzett, de talán még megmenthetem.
- Tarts ki! Nem halhatsz meg! - suttogtam elkeseredettem, miközben a part felé kezdtem úszni vonszolva őt magam után. - Gyerünk.
A sziklás parthoz érve Lenát könnyedén a karjaimba kaptam és kibukdácsoltam közülük, majd a lányt azonnal a földre fektettem és azonnal hozzáláttam az újjáélesztéshez. Nekem kellett cselekednem, ha mentőket hívok addig végleg elveszítem és különben is a telefonom beázott, mikor a vízbe ugrottam utána.
- Tarts ki Lena! Nem halhatsz meg! - beszéltem hozzá, miközben megkezdtem a szívmasszást és a szájon át való lélegeztetést.
A teste hideg volt, de még nem hűlt ki teljesen, még motoszkált benne egy kis élet, azon keresztül fogom visszarángatni magamhoz. Nem halhat meg így, én fogom megölni amiért meg akarta ölni magát. Elkeseredetten próbálkoztam és próbálkoztam.
- Lena! - könyörögtem.
Csakhogy nem Lena feküdt ott, hanem egy viaszbábú az ő arcával. Mintha soha nem is lett volna életben, abban a pillanatban pedig biztosan nem volt. Egyszer elbizonytalanodtam, úgy éreztem ostobaság ott sürögni-forogni körülötte, kirázni a vizet a tüdejéből, és a többi. Nem volt pulzusa és a viaszbábuk nem lélegeznek. De aztán észbe kaptam. Ő Lena, nem egy bábú, ő az én Lenám.
Nem hagyom meghalni!
Rettegtem attól, hogy valamilyen maradandó agykárosodása marad, mivel nem tudtam meddig volt a vízben, de nem érdekelt, neki még élnie kell! Majd én vigyázok rá, soha többé nem fogom hagyni, hogy bármi szörnyűség történjen vele. Én leszek a védelmezője, majd megtanítom élni. Majd megtanítom boldognak lenni. Neki még feladata van ebben a világban. Az, hogy ezek után a szörnyűségek után megtapasztalja, mit is jelent az a szó, hogy boldogság. Majd én megmutatom neki, én leszek az, aki majd megtanítja, hogy van értelme élnie, hogy megmutassam neki még lehet boldog ebben a világban, hogy vannak akiknek igenis fontos, akiknek számít, hogy ő él vagy hal. Megtanítom neki, milyen is az élni akarás. És majd több évtized múlva, szomorúan fog visszaemlékezni rá, milyen hülye is volt, amiért meg akarta tagadni magától az életet, majd az unokáit dédelgetve rájön mennyire ostoba volt, és megérte küzdeni azért, hogy éljen és elviselni minden fájdalmat, hogy elérje az igazi boldogságot.
- Boldog lehetsz! Megtanítom, hogyan legyél az, csak kérlek nyisd ki a szemed! - könyörögtem. - Lena!
Nem adtam fel, nem akartam, tudtam, hogy megmenthetem, de sehogy sem akart sikerülni, kezdtem azt hinni, hogy már késő, de mégsem álltam le. Elkeseredetten próbáltam újra és újra, kipumpálni, kirázni a tüdejéből a vizet, de Lena meg sem mozdult.
Aztán egyszer, mikor már a feladás határán voltam megmozdult. A szája elnyílt és köpött, a víz kirobbant belőle, nem az összes, talán csak egy kicsi, de ez erőt adott arra, hogy fojtassam és azt is tettem, amíg szépen lassan vissza nem köpte az összes vizet, amit magába szívott. Szinte kirobbant belőle nagy köhögések kíséretében. Nem volt túl sok, még éppen időben érkeztem. A nyakán hevesen verdeső érnél éreztem, ahogy áramlik a vére, próbál visszajutni a sejtjeibe és tisztán éreztem, ahogy elkezd lélegezni, levegővel tölti meg a tüdejét. És nem vízzel. Talán éppen eszméleténél volt, néha-néha megrebbent a szempillája és lélegzett, határozottan lélegzett.
- Ezaz! - kiáltottam fel. - Megmentettem!
Már csak abban reménykedtem, hogy nem marad semmilyen maradandó agyi károsodása és mihamarabb felépül. Stabilizáltam az állapotát, már csak el kell vinnem innen, be a kórházba, mielőtt megfázik és tüdőgyulladást kap, ami egy ilyen után nem biztos, hogy szerencsés. A teste hideg volt, ahogy a karjaimba vettem és elindultam vele visszafelé a kocsimhoz. A nyakamnál éreztem a légzését és ez megnyugtatott. Ez volt a legcsodásabb dolog amit valaha hallottam. Élt!


Na ennyi volt....(pontpontpontpontpont).......

10. ♦Drowning♦

Az autóm fényszórója sietve pásztázta végig az erdős részt és hasított bele a félhomályba. Tövig nyomtam a gázpedált, ahogy végigszáguldottam a kihalt földúton. A szívem kalapált, féltem, hogy elkések. Tudtam Lena mire készül, vagy legalábbis mire készülhet, ha erre a kihalt részre jön egyedül egy öngyilkossági kísérlet után.
Már így is késésben voltam, Lena így is előnyben volt már. Mikor bementem a kórházba céltudatosan elindultam Lena szobája felé, de amikor beléptem lesokkoltam. Lena nem volt sehol, először azt hittem kiment a mosdóba vagy az orvosa éppen megvizsgálja őt, vagy a nővérek kicserélik a kötszert a kezén, de mindez szertefoszlott mikor egy ápolónő közölte velem, hogy állítólag az orvosa hazaengedte. Idegesen rohantam végig a kórházon, majd ki az utcára. Valahogy biztos voltam benne, hogy Lena nem ment haza és ezt meg is erősítette a nővére mikor felhívtam. Ideges lettem, valószínű volt, hogy mire készül. Mit csinálna egy zaklatott tini, aki sikeresen elhagyta a kórházat egy öngyilkossági kísérlet után? Befejezi amit elkezdett! Próbálkoztam az ő fejével gondolkodni.
Vajon mit csinálnék ha öngyilkos akarnék lenni? 1. Felvágnám az ereimet, azzal már próbálkozott, elbukott és különben is, hogy tudná azt megcsinálni anélkül, hogy nem megy haza. 2. Gyógyszer, ahhoz is haza kell mennie. Oké mi van még? Leugrik egy épület tetejéről?
Idegesen néztem végig minden közelben lévő magas épület tetejét, de egyiken sem láttam. Ettől függetlenül mégsem nyugodtam meg. Megcsörgettem a telefonját, kicsörgött. De nem vette fel.
- Basszus Lena! Ne csináld ezt velem!!!
Mit csinálhat még? Vonat elé ugrik? Nem, az messze van innen! Fegyvert nem tud szerezni és mérget sem!
- Mizu tesó? -  hallottam meg az öcsém hangját.
Kedvem lett volna behúzni neki egyet, de azzal is csak időt adok Lena számára. Sietnem kell.
- Most nincs erre időm öcsi! Sietnem kell! Sürgősen meg kell találnom valakit! - mondtam majd könnyedén elmentem mellette.
- Ha te mondod. Akkor menj csak! Nem tartunk fel.
- Lenát nem láttad errefelé? Nagyon sürgős! - próbálkoztam.
- De igen! - mondta majd elindultak.
Azonnal reagáltam és megragadtam az öcsém vállát, megráztam. Rettentően aggódtam és ideges voltam.
- Hol van? Merre ment? - kiabáltam.
- A Maple Streetre fodult be! - nyögte ki mire elengedtem, vagy inkább eltaszítottam magamtól és odarohanva az autómhoz elhajtottam.
És itt vagyok most, tövig nyomom a gázpedált, próbálom elhinni, hogy nem kések el és nem csak Lena kihűlt holttestét találom meg. Lelkileg próbáltam felkészíteni magam a legrosszabbra. Egy idő után az út leszűkült és már nem tudtam tovább haladni autóval, ezért kénytelen voltam kiszállni és rohanni. Már csak alig 200 méternyire lehettem a folyótól, mivel már hallottam a csordogálását, de hirtelen mást is meghallottam. Egy csobbanás összetéveszthetetlen hangját. Nem egy kis kődarab csobbanásának tűnt, ez valami nagyobb volt, mint egy emberi test.
- Te jó isten - lihegtem miközben gyorsabb tempóra kapcsoltam.
Rohantam végig az ösvényen, nem törődve azzal, hogy néhány fa ága az arcomba csapódik vagy felsérti a bőrömet. Lena életéről volt szó. Egyre közelebbről hallottam a folyót és már a híd körvonalai is kirajzolódtak előttem. Sajnos a fülem nem hazudott, tényleg nem volt rajta senki. Tovább futottam, már láttam a víz felszínét, majd hamarosan ráléptem a híd rozoga deszkáira is, amik recsegve ropogva nyikorogtak alattam. Az sem érdekelt volna ha beszakad alattam. Tekintetemmel a vízfelszínt pásztáztam.
Lehetséges, hogy nem őt hallottam? Vagy elsodorta a folyó sodrása? Nem, itt nem olyan erős a sodrás.
És aztán megláttam. A folyó sötét vizében, 3-4 méternyire a felszín alatt egy fehér foltot. Nem mozgott, nem úszott és buborékok sem jöttek a felszínre tanúságát adva, hogy még lélegzik. Csak lebegett a vízben...Egy artikulálatlan üvöltés hagyta el a számat, majd gondolkodás nélkül a folyóba vetettem magam, nem törődve azzal, hogy nekem is bajom eshet.

Olyan volt mintha repülnék. A szél könnyedén süvített el mellettem, de mindez csak pár pillanatig tartott, majd a vízbe csapódtam, ami szinte áramütésként ért. A hideg folyó egy pillanat alatt körém áradt és jeges ölelésével őrjítő sebességgel nyelte el és fogadta magába a testemet, ami a halálba kívánkozott. Imádkoztam istenhez, akiben nem is hittem, hogy ne kárhozzak el, vagy ha mégis akkor legalább csapódjak neki egy kődarabnak és a koponyám azon loccsanjon szét. Hallottam a sikoltást, amikor a vízbe csapódtam. Kétségbeesett és könyörgő volt. A sötét hideg azonnal körülölelt és kitöltött körülöttem mindent és egyre jobban hívogatott magába, le a sötét mélybe. Száguldottam a folyómeder felé.

Sötét víz rohant keresztül rajtam. A jeges ár beterített és elnyelt. Nem láttam semmit csak az őrjítő sötétséget és nem bírtam belőle kimászni sem. A sötét víz örvénylett, hullámzott körülöttem én pedig elvesztem ebben a pokoli zűrzavarban. Aztán már csak lebegtem és lassan merültem egyre lejjebb. Tőlem nem messze néhány nagy, kemény szikla halmozódott fel egy kupacban, közel a felszínhez. Ha egy méterrel odébb ugrok akkor gyorsabb lett volna minden és érzékelten, ha a fejem azokon a sziklákon végezte volna. De akkor maradt a nehezebb út.

Nem olyan volt mint képzeltem. Békés volt, sötét és csendes. A víz rettentően hideg volt, de próbáltam pozitívan gondolkodni, mindjárt vége. Nem mozogtam, nem is próbáltam meg úszni és a felszínre juttatni magam, hagytam, hogy a víz magához hívogasson és süllyedjek lefelé a mélybe. Egy ideig kellemes volt a mindent kitöltő sötétség, de mikor fogyni kezdett a levegőm, erőlködnöm kellett, hogy ne kezdjek el őrjöngve kapálózni, hogy a felszínre jussak és oxigénnel töltsem meg a tüdőmet, ami kétségbeesetten kiáltott érte. Meg akartam halni, azt akartam, hogy a sötét víztől megteljen a tüdőm és soha többé ne kelljen lélegeznem ennek az undorító, keserves világnak a romlott levegőjét. Ezerszer rosszabb volt, mint ahogyan képzeltem. Nem bírtam elviselni. De ez csak még több erőt adott ahhoz, hogy végigcsináljam.

Kifújtam azt a parányi, megmaradt levegőt, ami még bennem volt és mosolyogva néztem, ahogy a szép kis levegőbuborékok elindulnak felfelé én pedig egyre távolabbról és lejjebbről láttam őket, ahogy a mélység hívogatott. Az agyam azt üvöltötte, hogy levegőt kell vennem és én azt is tettem. Egy hatalmas levegőt vettem a felszín alatt, magamba szívva a sötét fodrozódó vizet.De levegő helyett, csak hideg, víz áramlott a számba, kitöltötte a légcsövemet és sötét víz ömlött a tüdőmbe. pokolian fájt, de már úgyis mindegy volt. Nem akartam küzdeni az elkerülhetetlennel szemben, már mindennek vége volt, minden próbálkozás kudarcba fulladt volna. Így legalább a próbálkozások nem fúltak meg, csak én fogok. A víz égette, marta a légcsövemet, ahogy végiglüktetett rajta egyenest a tüdőmbe, ahol szinte hallottam a tüdőhólyagocskáim kétségbeesett sikolyát. Borzalmas kínokat éltem át. A testem öntudatlanul rángatózott, vergődtem a mélyben. A tüdőm fájdalmasan kiáltott levegőért, de helyette ismét jeges folyadék árasztotta el...én pedig öntudatlanul lebegtem a sötét semmiben. A felszínen áttörő gyenge napsugarakat csodálva, mosollyal az arcomon közeledtem a fényalagút felé. Lehet, hogy a kénköves pokolba visz, de vállalom, már nem akarok élni....

9. ♦Then I Jumped♦

Lassan nyitottam ki a szemeimet. Gyengének éreztem magam, a végtagjaim zsibbadtak voltak és a fejem zsongott. A gondolatok valósággal lüktettek az agyamban ahogy egyre éberebb lettem. Nem voltam biztos semmiben, csak egy dolgot tudtam, mégpedig azt, hogy minél hamarabb ki kell jutnom erről a helyről, mert egyszerűen azt a maradék józan eszemet is elvesztem, ha ezeket a fehér falakat kell bámulnom, amik minden pillanatban egyre közelebb vannak. Össze fognak nyomni, kiszorítják belőlem a levegőt és az életet is. El kell tűnnöm innen amilyen gyorsan csak tudok. Légszomjam volt, alig kaptam levegőt, ahogy kipattantam abból a kísérteties kórházi ágyból és ledobtam magamról azt az undorító kórházi köpenyt, mikor átvettem a ruháimat.
Egyszerűen úgy terveztem simán kisétálok a kórteremből és feltűnésmentesen elhagyom a kórházat is, de a tervem kudarcba fulladt, mert egy nővér belépett a szobába.
- Hát maga meg hová készül? - kérdezte kedvesen.
Fiatal volt, talán nem rég kerülhetett ide, könnyű préda. Könnyű lesz átverni.
- Az orvosom saját felelősségre hazaengedett - válaszoltam könnyedén.
Egy szó sem volt belőle igaz, de könnyedén elsétáltam a nő mellett, akin láttam, hogy lenne, hozzám egy két kérdése, de nem nagyon törődtem vele. Csak minél hamarabb el akartam hagyni ezt a bosszantó helyet. A karomon lehúztam a pulcsi ujjait, hogy eltakarjam a fehér kötszereket, amivel bekötözték a karomat. Gondolom alatta összevarrták az eremet és a bőrt is, bizonyára szép látvány lehetett.
Pár perc alatt végigszáguldottam az épületen és mindenféle kérdezősködés nélkül ki is léptem a bejárati ajtón. Még a két plasztikbaba recepciós hölgy sem bombázott kérdésekkel, mikor elmentem mellettük, csak méregettek és összesúgtak a hátam mögött, de nem nagyon érdekelt. Miután megtettem azt amire készülök egy-két óra múlva az egész város rólam fog beszélni, benne leszek a holnapi újságban, a hírekben és csak úgy leszek emlegetve, mint az a szegény kislány, aki olyan korán, fiatalon végezte. És a szegény családja mennyit szenvedhet és szégyenkezhet most miatta. De leszarom, én már úgysem fogom hallani azokat a rosszindulatú pletykákat és intrikákat amik rólam fognak terjengeni. És őszintén, nem is nagyon érdekelt.
Nem szóltam senkinek, nem akartam, hogy megállítsanak. Túl akartam lenni rajta, mindenen. Próbáltam elkerülni a forgalmas helyeket, nehogy összefussak valakivel, de minden balul sült el mikor pontosan belerohantam egy olyan valakibe, aki miatt el akartam hagyni ezt a világot. Kézen fogva sétáltak el mellettem, miközben nem éppen kedvesen méregettek. A csaj haraggal nézett rám, de legalább rám nézett, Josh még csak rám sem nézett. Egyre biztosabb lettem abban, hogy mit akarok. Az utca végén lefordultam a Marple Street-ről rá egy kisebb mellékutcára, aminek mikor a végére értem teljesen átment macskakőbe, majd csak földút vette át a helyét. Egyedül ballagtam végig a kihalt úton, ami utolsó sétámnak felelt meg, ez volt a gyászmenetem. Már messziről hallottam a közelben csordogáló patak talán már folyó csordogálását. Hallottam ahogy a víz a mederben fekvő köveket mossa. Tudtam mit akarok. Már előre elképzeltem, ahogy rálépek a folyó fölött húzódó fahíd rozoga deszkáira, amik már az én súlyom alatt is recsegve-ropogva nyikorognak. Elképzeltem, ahogy végiglépdelek a korhadt deszkákon, tekintetemet végig az alatta csordogáló vízen tartva és lelkileg felkészülve rá, hogy a habok közé vessem magam. Láttam a szemeim előtt, ahogy megközelítem a korlátot, aminek rothadó fája már néhány helyen megrongálódott és kitört belőle néhány deszka. Szinte az agyamba égett a kép, ahogy arra gondoltam, hogyan lendíti át először az egyik, majd a másik lábamat rajta és készen állok rá, hogy ugorjak. Csak bámulom a folyót és szemeim előtt lejátszódik a kép, ahogy a habok közé vetem magam, láttam, ahogy átlendülök a súlypontomon és csak zuhanok.

Őrjítő forgás következett, majd a vízbe csapódok. A koponyám a mederben fekvő nagy köveknek csapódik és szörnyethalok, de azonnal megjelent egy másik kép is miszerint a vízbe esek és csak süllyedek. Szinte éreztem a saját bőrömön, ahogy a hideg folyó körém árad és minden zajjá és zűrzavarrá változik. Hallottam a sikoltást, ami az én torkomból tört fel. Kétségbeesett és könyörgő volt. A víz jéghideg ölelése azonnal körülölelt és kitöltött körülöttem mindent. Sötét víz rohant át rajtam. A jeges ár beterített. Nem láttam és nem bírtam belőle kimászni sem. És nem kaptam levegőt. Próbáltam kijutni onnan bárhogyan, de minden egyes alkalommal sötét víz örvénylett körülöttem, amik jeges hullámokként csaptak át rajtam és lehetetlenné tették próbálkozásaimat. Elvesztem ebben a pokoli zűrzavarban, és nem volt levegőm. A tüdőm oxigénért kiáltott, de helyette mindenütt csak sötét víz volt.Muszáj volt levegőhöz jutnom… Muszáj volt kijutnom onnan…
-Segítség! - sikítottam, de hangom nem jutott ki a fodrozódó mélységből.
A kiáltásom nem adott hangot, helyette jeges víz ömlött a tüdőmbe. Próbáltam ellenállni, de túl erős volt. Minden erőmet összeszedve próbáltam küzdeni az elkerülhetetlennel szemben, de ez a küzdelem, már az elején bukásra volt ítélve. Tudtam, hogy ezek az utolsó pillanataim. Minden zavarttá vált és már csak azt éreztem, hogy nem érzek semmit....
Ijedten eszméltem fel a rémképből és már csak azt vettem észre, hogy ott állok a híd rozoga deszkáján, amiről előbb képzeletben leugrottam. Tudtam jól mit fogok átélni, mégis kész voltam megtenni. Lassan átléptem a korlátot és kész voltam túllépni minden fájdalmamon, az életen.
A gondolataim lüktettek a fejemben és egy idegesítő hangocska folyamatosan azt harsogta az elmém legmélyén, hogy ugorjak. Nem kellett bátorítania, amúgy is megtettem volna. Egy utolsó mély levegőt vettem, majd engedtem a kísértésnek és hagytam, hogy a testem előrelendüljön.....Ugrottam

Fúú, hát kicsit sokkoló nem?