6. ♦The Other Side♦

Hú ide csak akkor érkezik bejegyzés, ha az érzelmeim táncot járnak és vagy nagyon rossz kedvem van vagy életem egyik legszebb napját élem.Örüljünk, ma boldog vagyok, csakis MIATTA!Áwww!

Mindig azt hittem, hogy aki meghal az nem érez semmit.Sem fájdalmat, sem örömöt, csak egyszerűen megszűnik létezni.De én nem érzem úgy, hogy elmúlt volna a fájdalmam, épp ellenkezőleg, ugyanúgy fáj minden mint előtte.Én meghaltam, legalábbis azt hiszem.És most itt állok és bámulok magam elé a fényes távolba.Aki meghalt az még álmodhat?Vagy tényleg ilyen ha az ember meglátja azt a bizonyos fehér alagutat.Mert én jelenleg a mozdonyszerelvény reflektorait látom szélsebesen közeledni felém.Ez lenne a továbblépés, vagy mindez csak a fejemben játszódik le, mert ezek az utolsó pillanataim?Elég gáz utolsó emlék, nem?

Magányosan állok a sínek között és bámulom a felém száguldó végzetemet.A mozdony dudál, füstöl és csikorog, ahogy fékezni próbál, hogy elkerülje a lehetetlent.Azt, hogy halálra gázoljon.Többször álmodtam már ezt.Minden egyes alkalommal a mozdony egyre közelebb ért, mielőtt valaki elrántott előle.

Mindig azt hittem Josh az aki megmenti az áloménem életét.De minden egyes alkalommal később tette meg, ez azt jelenti, hogy egyszer az a vonat keresztül fog száguldani rajtam.És most jött el az az alkalom, Josh nem fog visszarántani.Így büntet az élet?Saját döntés miatt ér a halál, mert a sínekre vetettem magam, de szerelmem nem lesz már ott, hogy megmentsen?Könnyektől homályos szemmel bámultam, ahogy a vonat szélsebesen közelít és tovább jön azon a ponton, ahol legutóbb állt mikor elrántottak.A következő pillanatban sem érezem a körém fonódó karokat és a rántást, ami megmenti az életemet.A vonat már csak pár méterre van tőlem én pedig megmentő nélkül készen állok rá, hogy keresztülhajtson rajtam.Szinte látom, ahogy elém ér, és arcom belepasszírozódik a mozdony elejébe, majd testem többi részét darabokra cincálja, amik hatalmas véreső közepette mind a négy égtáj felé kezdenek repülni.Hát ennyi lenne?Ezt a halált érdemlem, hogy egy vonat széttrancsírozzon?Közben a vonat folyamatosan közeleg, már csak pár centire van tőlem és én már felkészülök rá, hogy az arcom beleépül a vonatba, de akkor megérkezik a megmentőm.Karjai körém fonódnak és még az utolsó pillanatban elránt a vonat elől....Josh értem jött...

Hosszú talán óráknak tűnő ideig nem történt semmi, csak Lena halk szuszogását lehetett hallani.Legalább ebből is tudtam hogy életben van.A szemei csukva voltak és teste sem mozdult meg egyszer sem.Már az boldogsággal töltött el, hogy legalább mellkasa másodpercenként emelkedik és süllyed.De ha ez a rendszer egy pillanatot is késett már ugrottam fel és szinte egy ápolónőért vagy orvosért kezdtem kiabálni, akik már sokadjára is bejöttek és közölték velem, hogy nyugodjak meg.Inkább menjek haza és pihenjek le.De nem akartam őt itt hagyni.Azok után ami történt, nem akartam, hogy egyedül ébredjen, itt akartam lenni vele.Mikor beértünk és őt azonnal a műtőbe szállították én és az orvosok is felhívták a szüleit.Az apja üzleti úton van, de nem is érdekli mi történt a lányával, az anyja dolgozik, de ő sem különösebben érdeklődött Ley iránt csak annyit kérdezett, hogy túléli-e.Talán még a nővére, aki sokkos állapotba került, mikor hazaért és betért a fürdőszobába.Pont egyszerre érkeztünk meg, ő engedett be és együtt találtuk meg Lena szinte teljesen elvérzett testét.Ő csak sikított és a vizes-véres földre rogyott, amíg én nem törődve semmivel a kádba nyúltam és kiemeltem a törékeny testet a véres vízből.A még éppen élő lánnyal a karjaimban az autómhoz siettem és keresztülhágva minden vezetésre vonatkozó szabályt villámgyorsan kórházba szállítottam.És azóta itt vagyok.Már több mint 4 órája itt ülök, de még semmi nem történt.Közben a kezemben szorongattam és sokadszorra olvastam végig a búcsúlevélnek szánt kis versecskét, amit nyilván az öcsémnek szánt.

Én írtam

Egyszerűen képtelenség, hogy Lena a mindig mosolygós, barátságos lány ilyen szörnyűséget tett saját magával.És a tudat, hogy az én bunkó, idióta öcsém miatt tette még megrázóbb.Mi lett volna, ha Josh nem hagyja otthon a telefonját, mielőtt találkozni megy a ribanc barátnőjével?Mi lett volna, ha nem hallgatom meg azt a hangüzenetet?Mi lett volna, ha nem érek oda időben?Mi lett volna, ha az öcsém miatt megöli magát és ez a teher örökké a mi lelkünkön száradna?Ebbe még belegondolni is rossz!Ismét a szomorú versecskét olvastam végig, mikor egy halk, gyenge hangocska szólalt meg.

-Szia-mondta gyengén, alig hallhatóan.

-Nem hiszem el, hogy a mennybe kerültem!-jelentettem ki mikor megláttam Josh homályos alakját, bár még én is alig hallottam a hangomat.

Nem láttam tisztán, de biztos voltam benne, hogy ő mentett meg.

Eljött értem!

-Ezt nem nevezném annak!Én pedig nem hiszem el, hogy a poklok-poklán vittél keresztül-válaszolta Josh, bár a hangja most a szokásosnál sokkal mélyebb volt.
-Miért hol vagyok?
-A kórházban, megpróbáltad megölni magadat-mondta szomorúan.-Én találtam rád!Megkaptam az üzenetedet.

-És eljöttél?-mosolyodtam el, de most ez is nehezemre esett.-De azt mondtad én nem kellek senkinek-motyogtam olyan halkan, hogy még én sem hallottam a saját hangomat.
-Persze, hogy eljöttem.Tudom, hogy nem rám számítottál, de eljöttem-mondta, miközben megfogta a kezemet, ami be folt kötözve.-Ugye tudod, hogy szerencsés vagy?-kérdezte.-Meg is halhattál volna, és abban nincs semmi különleges vagy romantikus.Egyszerűen eltűntél volna.

Nem rá számítottam?Akkor ő nem is Josh?, kúszott fel a gondoltam zavart elmém legmélyéről.

Megpróbáltam az arcára fókuszálni, de még így is csak homályos pacának tűnt.Egy elmosódott árny volt a sötétben.

-Te nem Josh vagy?-nyögtem ki fáradtan, de hangom elhalt olyan halkan beszéltem, még magam sem értettem mit mondtam.

-Nem, Matt vagyok, Josh bátyja-mondta, de hangja valahonnan messziről érkezett és szinte már meg sem hallottam.-Matt, Matt, Matt-csengett még a fülemben, majd minden elsötétült.

5. ♦Edge of Insanity♦

A kétségbeesés a hatalmába kerített.Zokogtam egyedül az üres házban.Ilyennek éreztem a szívemet is most.Hatalmas, de mégis üres.És a ház valószínűleg egy ideig üresen is fog tátongani, mert ha jól emlékszem apám ma ment üzleti útra, gondolom ezért volt tegnap olyan nagy hangzavar, biztosan anyám megvádolta, hogy nem is oda megy, hanem ismét más ágyában fog kikötni, mind1.Az anyám meg egész héten éjszakai műszakot vállalt, így ő sem lesz ma itthon, a nővérem, mivel még nincs itthon és nem is említette, hogy takarodjak el itthonról, mert bulit rendez, gondolom ő sem érkezik ma haza.Egyedül vagyok, magányosan, mint ahogy legbelül is érzem.Senki nincs már mellettem.Elvesztettem az utolsó támaszomat is.A legjobb barátomat, a titkos szerelmemet, azt akiért még érdemes volt élni.Már belülről úgy éreztem, meghaltam. Minden lélegzetvétel, minden pislogás, minden mozdulat nehezemre esett és a szívem összeszorult, mintha satuként szorulna rá valaki jéghideg keze.Mintha Josh szavai óta minden egyes sikeresen túlélt pillanat egy örökkévalóság óta tartó szenvedéssel érne fel.Már nem láttam az értelmét, hogy miért is vagyok még itt.Egyszerűen már a halál is megváltás lett volna nekem.A szívem egy pillanat alatt darabokra hullott és lelkem meggyötörten cafatokban lógott.A könnyeim savként marták a szememet, ahogy előbuggyantak és végigfolytak arcomon.Lassan feltápászkodtam a földről, amit könnyeim már eláztattak és kín keservesen botorkáltam fel a szobámba, miközben igyekeztem elfojtani a vérembe szivárgó fájdalmat.
Az éjjeliszekrényemről felkaptam a dilibogyós üvegecskét és a fiókomból kivettel egy pengét is, majd könnyektől homályos tekintettel, de lassan belépdeltem a fürdőszobába.A kádba forró vizet kezdtem engedni, majd lekuporodtam a hideg padlóra és a gyógyszeres dobozka teljes tartalmát a kezembe öntöttem.

Víz és minden egyéb nélkül egyesével vagy éppen hármasával lenyeltem őket, még az sem érdekelt, hogy már öklendezem és fulladozom tőlük.Nem mindegy, hogyan halok meg?Megfulladok néhány pirulán, vagy a vízben, miután felvágtam az ereimet és képtelen leszek a felszínen tartanom magamat, hogy levegőhöz jussak, vagy ez a doboz gyógyszer megteszi a hatását és elűz minden gondot és nem fogom érezni többé a fájdalmat, sem bármi mást.

A rengeteg bevett bogyó pár pillanat múlva hatni kezdett és már nem tudtam ép ésszel gondolkodni, a maradék józan eszem is elment és már csak arra tudtam gondolni, hogy minél hamarabb véget érjen minden.Zavart elmével és elmosódott látással, de még írtam egy utolsó búcsúlevelet amit könnycseppekkel írtam alá, majd a telefonommal és egy pengével beültem a kádba.

A pengét erősen megmarkoltam majd egy lassú, de határozott mozdulattal meghúztam magam felé és csuklómtól egészen a könyékhajlatomig felvágtam a karomat, majd megismételtem a másik karomon is.Éreztem, ahogy a fájdalom szétárad a testemben, majd egyre homályosabban észlelek mindent.Még utoljára bepötyögtem Josh számát és felhívtam.Ahogy számítottam rá nem vette fel, csak az üzenetrögzítője kapcsolt be.Legalább még utoljára hallhatom a hangját.

-Jo telefonja, a sípszó után hagyj üzenetet-mondta a hangposta, majd megszólalt a rövidke sípoló hangocska.

-Csak azért hívlak, hogy megmondjam mennyire sajnálom, hogy annyi gondot okoztam neked!-szólaltam meg az idegesítő hang után.-De nem kell aggódnod többé,-mondtam még mindig sírva-mert mostantól nem leszek a közeledben és nem okozok több fájdalmat-hangom egy pillanatra megremegett.-Annak ellenére amit mondtál nekem, mindig is szeretni foglak, örökké, ég veled-nyomtam ki majd a telefont a vízbe ejtettem, amit vérem már jócskán vörössé színezett.

A szemem lassan lecsukódott és éreztem, ahogy a fájdalom hűs mérge átjárja a testemet, majd minden megszűnt.Nem éreztem többé a víz melegét, a nyílt seb szúrós fájdalmát a karomban, a lelkembe maró keserves kínt.Tulajdonképpen semmit nem éreztem már.Csak egy valami volt, ami kitöltötte a gondolataimat!Tudtam, hogy meg fogok halni és azt akartam, hogy legalább az ő emlékképe legyen az utolsó amit látok.Mielőtt még magával ragadt az érzéketlen feketeség, mielőtt minden elsötétült, az utolsó gondolatom Ő volt.Még valahonnan belülről, az összetört szívem szilánkjai közül egy név kúszott fel a tudatomig.Josh.

4. ♦Betrayed♦

Olyan gyorsan siettem haza, hogy félő volt balesetet szenvedek, mert szinte végigrohantam a utcákon, alig figyelve a forgalomra.Egy hangos sóhajjal csaptam be magam mögött a bejárati ajtót és már hívtam is Johst.
-Azonnal ide kell jönnöd!-mondtam köszönés helyett.-Nagyon fontos!
Josh aki többnyire mindig késni szokott mindenhonnan, most alig 2 perc alatt megérkezett és szinte betörte az ajtót úgy rontott be a házba.
-Mi az Ley?-kérdezte, mikor meglátta ijedt arcomat a hirtelen érkezésére.-Mi történt?-még mindig csak bámultam rá-Nyögd már ki!
-Hát, a barátnődről van szó-csak ennyit mondtam, de Josh homlokán máris egymásba szaladtak a ráncok.-Megcsal téged!
-Mi?És ezt te mégis miből gondolod?Van rá bizonyítékod vagy bármi?-kezdte, és egyszerűen szörnyen esett, hogy nem hisz nekem, hanem bizonyítékot követel.
-Hát, ma láttam őt egy pasival smárolni, aki nem te voltál!
-Azt hittem a barátom vagy-mondta mire én csak egy Mivan?-t tudtam kinyögni.-De ha tényleg az lennél, akkor nem próbálnál mindenhol keresztbe tenni.Emma fontos nekem és ezt el kellene fogadnod.És különben is, Em még csak a városban sincs!Nem láthattad őt!
-De én láttam!-mondtam, miközben a sírógörcs kerülgetett.-Mi van ha abban is hazudott?Ez meg sem fordul a fejedben?Ő nem is szeret téged!
-Ne kezd megint!-förmedt rám.-Azt hittem ezt már tisztáztuk az utolsó SMS-ed után, ami szerinted nagy hiba volt!
-Lehet, hogy hazudtam...-mondtam suttogva-mert szeretlek-egy nagy levegőt vettem, majd folytattam.-És mélyen legbelül, tudom, hogy te is így érzel irántam.
-Ley hadd tisztázzam ezt a dolgot!Nem szeretlek!Sőt már nem is kedvellek!-vágta a képembe, majd az ajtó felé indult.-Többé nem vagy a barátom!
-Josh ne csináld!-szóltam utána és éreztem, hogy már könnyeim is előtörnek.
-Leilah ideje elbúcsúzni!Ne nehezítsd meg még ennél is jobban!
-De azt mondtad kedvelsz engem, azt mondtad mindig mellettem leszel!
-Lehet, hogy hazudtam!-mondta, mire a szívem szakadt meg.
Hogy választhatja azt a libát helyettem?Két hónapja ismeri míg engem már évek óta!
-Akkor igaz?-néztem kétségbeesetten rá.-Senkinek sem kellek?

-Igen, igaz-mondta, majd elhagyta a házat én pedig összetörten bámultam távolodó alakját.
Minden lépésével egy világ omlott össze bennem, ahogy egyre távolodott, majd hamarosan eltűnt a szemeim elől én pedig megtörten álltam az ajtóban és reménykedve bámultam utána, hátha visszafordul, de nem.Nem jött vissza.Egyszerűen olyan érzés volt, mintha egy kardot mártottak volna a szívembe.Mintha markolatig merítették volna még élő és lélegző, de lélektelen testem középpontjába.
Elveszítettem.De nekem ő jelenti az életet.De ha nincs velem...akkor nem élek!
Egyszerűen hagytam, hogy kisétáljon az életemből egy olyan lány miatt, aki még csak meg sem érdemli őt, egy olyan lány miatt, aki semmibe veszi őt, egy olyan lány miatt, akinél és több ezerszer jobban szeretem.
És ő könnyedén eldobott magától, mint egy összetört játékbabát, aminek többé nem veszi hasznát.Behajított a sarokba, akár egy nem kívánatos kacatot, mintha egy törött játék lennék, aki már senkinek nem kell.Legbelül én is így éreztem.Egy törött játékbaba, aki hiába játszott jól, már nem kell többé, mert van már újabb és jobb játékbaba helyette.

3. ♦Shocking Discovery♦

Hát úgy tűnik ide csak akkor érkezik bejegyzés, ha visszaesek.....

Nem tudom meddig ülhettem ott, hátamat az ajtónak vetve, míg könnyeim apadni kezdtek.Talán percek, talán órák telhettek el, én úgy éreztem mintha napokig sirattam volna bánatomat.Még mindig könnyes arccal és véres csuklóval, de feltápászkodtam a földről és dülöngélve, de feltámolyogtam a szobámba.Nem tudom miért, minek a hatására, milyen indokból vezérélelve, de felkaptam a telefonomat és sértetlen kezemmel pötyögni kezdtem egy rövidke üzenetet.Nem érdekelt, hogy könnyeim és vérem egyszerre csöpögnek a képernyőre, nem érdekelt, hogy a címzett éppen most vagy órák óta hagyott itt észre sem véve kisírt szemeimet és síró karomat.Nem érdekelt, hogy most éppen a barátnőjével enyeleg valahol, azt akartam hogy tudja!Hogy tudja őrülten szerelmes vagyok belé!

"Szeretlek"

Csak ezt az egy szót pötyögtem be, de amint rányomtam a küldés gombra, máris megbántam, még azt is, hogy egyáltalán megszülettem.
Nem lett volna szabad elküldenem! 
Hiába nyomkodtam eszeveszetten a képernyőt nem tudtam már mit tenni, az üzenet már megérkezett hozzá.
Nem!Miért kéne rosszul éreznem magamat emiatt?Én csak őszinte voltam!
Ezzel próbáltam hitegetni magamat, de az este, mikor már anyámék veszekedése is elhalt és már ők is az igazak álmát aluszták, hogy holnap újult erővel veszekedjenek tovább, még akkor sem jött álom a szememre.Az éjjeliszekrényemről felkaptam egy ovális gyógyszeres műanyag dobozocskát és az előre kikészített pohár vizet és bekaptam jó néhány nyugtató pirulát, amit én csak dilibogyóknak hívtam.A bogyók megtették a hatásukat és pár pillanat múlva már el is nyelt a sötétség.

Másnap Josh nem várt az iskola előtt, ahogy mindig szokott, a közös óráinkon sem volt ott és az ebédszünetben sem jött oda hozzám, sőt még az iskola folyosóin sem láttam egyetlen egyszer sem.Reméltem, hogy megbetegedett, de tudtam, hogy ez lehetetlen, Jo soha nem szokott beteg lenni, ő csak akkor hiányzik, ha nincs kedve bejönni.És sajnos éreztem, hogy most én vagyok az a valami, ami visszatartja attól, hogy idejöjjön.Az órák után csalódottan lépdeltem ki az iskola kapuin.És ott állt ő.Egyszerre kérdő és dühös tekintettel meredt rám.
-Szia-köszöntem suttogva lehajtott fejjel.
Nem válaszolt semmit, csak töprengve nézett le rám.Ezt akkor szokta csinálni, ha valami nagyon komoly dologról van szó.
Csak egy egyszerű szeretlek-et küldtem!Olyan nagy bűn ez?
-Mi volt az a tegnapi SMS?-kérdezte pár perc néma hallgatás után.
-Hát...Én csak...
-Az igazat!-förmedt rám, mikor elkezdtem volna valami hülye kifogást mormolni.-Ne akarj becsapni, tudom mikor hazudsz!
-Hát jó!Az igazat?Azt akarod tudni, hogy miért küldtem azt az üzenetet?-bólintott.-Azért mert így érzek, ilyen nagy bűn ez?
-Miért?Mikor tudod, hogy barátnőm van?Miért pont most?
-Ha arra vársz, hogy bocsánatot kérjek, akkor várhatsz mert nem fogok, mert akkor az igazságért kérnék elnézést!
-Igazság, az egy dolog, de van fogalmad róla, hogy mennyit vitatkoztam miatta Emmával?
-Sajnálom...-nyögtem ki-Nagy hiba volt.
-Igen, az volt-mondta.-Többet ne csinálj ilyet, mert te a legjobb barátom vagy, de semmi több, ezt jegyezd meg!-mondta majd minden más búcsúzkodás nélkül elsétált.
Egy pillanatig megszégyenülve álltam ott, majd körbenézve megláttam pár felém nézegető és halkan susmogó diákot, akik jót röhögtek magukban, így jobbnak láttam továbbállni.Nem akartam ismerőssel találkozni így jobbnak láttam, ha nem a főúton, hanem egy eldugottabb kis utcácskában megyek, a sorházak között.Az egyik sikátorból hangos viháncoló nevetést hallottam, ami túlságosan ismerős volt valahonnan.Először a józan eszemre akartam hallgatni és továbbmenni, de a hang kígyóként tekeredett fel a lábamra, amik önálló életet kezdtek élni és elindultak a zajforrás felé.A sikátor szélén álltam meg, hogy még véletlenül se vegyenek észre az ott tartózkodók és véletlenül valami balhéba kerüljek.De ami ott fogadott az sokkolóbb volt mindennél.A lány, aki miatt a fiú, akibe halálosan szerelmes vagyok nem lehet velem ott csókolózott és másik számomra ismeretlen pasassal.Emma megcsalja Josht.

2. ♦Emotional Wreck♦

Rossz hírrel szolgálok....Visszaestem....Na mind1 majd itt kitombolom magamat!

A kínkeserves órák úgy tűntek mintha soha nem akarnának véget érni.Olyan volt, mintha egy örökkévalóságig hallgatnám ugyanazokat a monoton hangokat és mondatokat, ami kezdett szépen lassan az őrületbe kergetni.Mikor azt hittem egyik óránál már nem lehet rosszabb jött a következő, ami kétszeresen olyan szörnyű volt.
-Hé, minden oké?-kérdezte Josh, mikor vége lett minden óránknak és hazafelé sétáltunk.-Furcsán viselkedsz!
-Hmm...Ja igen persze...csak a szokásos, tudod!
-Anyádék még mindig nem álltak le?
-Nem, és szerintem soha nem is fognak!Egyszer még öngyilkosságba fognak kergetni, az is biztos-mondtam, de azonnal meg is bántam látva Jo reakcióját.
-Ilyet még viccből se mondj!-förmedt rám.
-Tudom, és nyugi nem akarok az lenni, csak úgy kicsúszott-mondtam majd megtorpantam.-Hé, Josh-fogtam meg a kezét és fordítottam magam felé.
-Hm?Mi az pöttöm?-kérdezte mosolyogva.
-Öhmm, hogy is mondjam?-kezdtem.-Egy kicsit gondolkodtam...és...azt hiszem...tudom, hogy legjobb barátok vagyunk meg minden, de....-nem tudtam befejezni, mert egy szőke cicababa szó szerint odébb lökött és ráugrott Josh-ra.
-Jajj Mackó!-nyávogta miközben elkezdte csókolgatni.
-Hé, hé, hé, nyugi Em-csitította a lányt.-Öhmm, Lena ő itt Emma, a barátnőm.
Mi van? Anélkül, hogy láttam volna magam, tudtam, hogy a szemeim kikerekedtek és fülig elvörösödtem szégyenemben, mert épp az imént akartam beszélni neki az érzéseimről, hogy talán többet érzek iránta barátságnál.
-Helló-köszöntem tettetett mosolyt villantva a szőkeségre.-Öö, nem is tudtam, hogy jársz valakivel-nyögtem ki nagy nehezen Josh felé fordulva.
-Tényleg nem mondtam?-lepődött meg.-Pedig már több mint másfél hónapja együtt vagyunk.
1,5 hónapja?Miért titkolózott előttem?
-Ööö, izé, most jut eszembe, hogy nekem sietnem kellene, mert...mert...mert most dolgom van-dadogtam mint egy idióta, majd sietve távoztam.
Sietve rohantam haza.Éreztem, ahogy a könnyeim mardossák a szememet és utat követelnek maguknak, amit csak akkor kaptak meg, mikor hangos csattanással becsapódott mögöttem a szobám ajtaja.Sírtam, szinte már zokogtam.
Hogy lehettem ilyen ostoba?Azt hittem ő is érez valamit irántam!És kiderült, hogy végig barátnője volt!
Az asztalomhoz léptem és kihúztam az egyik fiókját.A leghátuljában volt egy kis doboz, ami tele volt számomra fontos apró dolgokkal; pengékkel.Kivettem ez egyiket és besiettem a fürdőbe.
Gyorsan lefertőtlenítettem, majd ujjaim közé vettem az ezüstös fényű pengét és csuklómhoz helyeztem.Egy határozott mozdulattal megrántottam magam felé és éreztem ahogy az éles tárgy a bőrömbe mélyedve szakítja fel a szöveteimet, majd előbuggyan a vérem, ami vörösre festette pengém élét.Még megismételtem jó párszor ezt a mozdulatot, míg karomat egészen vékony vérző sebek nem borították be.

Pár pillanattal az után, hogy kitomboltam magamat észhez tértem a mámor zavart  képzelgéseiből és rájöttem mit is tettem, megint.Ismét bűnbe estem és ismét egy újabb darabot hasítottam ki abból a reményből, hogy egyszer minden helyrejön és én is a régi leszek, hogy egy nap hegek és sebek nélkül ébredek fel.Ismét megcsonkítottam egy darabot magamból és rögtön el is fogott a bűntudat keserű savanykás íze.Kezembe fogtam és erősen megmarkoltam a pengét, amit vérem már jócskán eláztatott.Nem érdekelt, ahogy az éles tárgy felhasítja a kezem bőrét és a húsomba vájódik.Mégis zokogógörcs jött rám, de nem a fájdalom miatt.Mert azt már nem éreztem.Egyszerűen olyan érzés kerített hatalmába, hogy zokognom kellett.A földre csúsztam a fal mentén és sírásban törtem ki.Egyedül zokogtam a fürdőszobám padlóján.Egyszerre két helyen sírtam.A szememből sós áttetsző könnyeket hullajtottam, míg csuklómból vörös cseppekként folyt bánatom.Szinte hallottam a hangot ahogy újból összetörtem, haragudtam mindenre és mindenkire, sírtam azért aki élt azért is ki már nem.Egyszerűen nem telt el úgy nap, hogy ne akartam volna sírásban kitörni vagy felvágni az ereimet, hogy talán véletlenül elvérezzek és a halál jeges ölelése elaltasson a karjaiban.Nem akartam öngyilkos lenni.Csak azt reméltem, hogy hátha egyszer "véletlenül" sikerül úgy megvágnom magam, hogy belehaljak.Nem, nem akarok meghalni.Csak úgy érzem inkább a testemen viselem el a sebeket, amik korbácsütésként marnak a lelkembe és egyre mélyebbre fúrják magukat.Mert inkább fizikálisan önmagamnak ártok minthogy megtehesse már lelkileg, ami sokkal súlyosabb sérülés, mert a sebek begyógyulnak, de az igaz fájdalom nem múlik és nem enyhül; gyógyírja csakis a halál lehet.
Pár pillanatig még gyötrődtem a keserű magányomban, mígnem megszólalt az ajtócsengő.Tudtam, hogy csak én vagyok itthon így kénytelen voltam még kissé könnyes szemekkel és még mindig vérző csuklóval levánszorogni a földszintre és ajtót nyitottam.
-Szia-állt ott Josh az ajtóban és vidáman mosolygott rám.
-Szia-húztam ki magam és mosolyt erőltettem arcomra, miközben vérző karomat a hátam mögé rejtettem.-Hát te meg?
-Csak olyan fura voltál ma-mondta egyszerűen.-Azt hittem rosszul érzed magad vagy valami mikor olyan hirtelen elrohantál.
-Nem, vagyis, izé igen jól vagyok, csak valamit még el kellett intéznem-válaszoltam.
Igen fel kellett vágnom a karomat!
-Ó, akkor jó, már azt hittem Emma miatt akadtál ki és megharagudtál rám vagy valami-jelentette ki.
-Nem, a barátnőd, hát...nagyon kedvesnek tűnik-hazudtam, legszívesebben ott helyben kikapartam volna a szemeit.-Csak nem tudtam, hogy jársz valakivel.Kicsit meglepett, mikor ott letámadott téged.
-Oké, most megnyugodtam.-Sajnálom, hogy nem említettem, de mostanában sok dolog történt és teljesen kiment a fejemből.
-Nem gond!
-Szóval, mit is akartál mondani mikor Em félbeszakított?-kérdezte kíváncsian.
Pont akkor akartam bevallani neked, hogy talán többet érzek irántad barátságnál, de NO para!
-Öö, csak azt, hogy köszönöm, hogy mellettem állsz.Te tartod bennem a lelket-csempésztem egy csöppnyi igazságot a sorok közé.Tényleg ő tart már csak életben.-Nem tudom mitévő lennék nélküled.
-Ne izgulj emiatt, én mindig ott leszek neked!Oké, de akkor én most megyek, Emma már így is a kocsiban vár rám-mondta és megölelt majd visszapattant az autójába, és elhajtott a cicababájával.
Dühösen csaptam be magam mögött az ajtót és lecsúsztam a földre, ahol ismét zokogásban törtem ki.
Miért nem veszi észre, hogy én is itt vagyok?Hogy szeretem őt?Én miért nem vagyok jó senkinek?
De a válasz oda volt írva a karomra.Kinek kellene egy olyan lány, mint én, aki vagdossa magát, aki depressziós, olyan aki fél életet él?
Senkinek!

1. ♦Life's Sucks♦

Reggel az ébresztőórám hangos berregésére ébredtem.Reggel 6.Tudom, nem vagyok normális, de muszáj ilyen korán kelnem, hogy legalább reggel ne kelljen anyámékkal találkoznom és hallgatnom a veszekedéseiket.Elég nekem a nap hátralévő részében elviselnem.Legalább a reggelemet nem teszik tönkre.Anyámék 7-kor kelnek, szóval van egy órám, hogy elkészüljek és kimeneküljek a házból.Gyorsan kipattantam az ágyamhoz és a szekrényemhez léptem.Kikapkodtam belőle néhány ruhadarabot és az összetúrt ágyamra dobáltam, amit eszem ágában sem állt rendbe tenni.Besiettem a fürdőszobámba és egy gyors fürdő után felöltöztem a kiválasztott ruhákba majd a tükör elé beállva megpróbáltam nagyjából rendbe hozni magamat.Ma nagyjából jól aludtam, így nagy csokoládé barna szemeim alatt most nem voltak sötét karikák.A bőröm viszont szokatlanul sápadt volt.Hosszú sötétbarna hajam lágy csigákban göndörödött, keretezve kerek arcomat.Nem voltam egy szépségkirálynő típus, bájos és vékony, de alacsony voltam.Talán még szépnek is nevezhettek néhányan, de én soha nem éreztem így.
Gyors fogmosás, egy kis smink majd fésülködés után hajamat hagytam szabadon vállam alá omlani.Még magamra húztam egy fekete kardigánt, hogy elrejtsem a karomat ami kilátszott rövid ujjú pólómból.Mindig elrejtem a karomat az emberek kíváncsiskodó tekintete elől érthető okok miatt.Az órámra pillantottam.6:45.
-A francba-sziszegtem, mikor megláttam, hogy sietnem kell.
A lehető leghalkabban osontam le a konyhába, ahol fürgén összedobtam egy szendvicset és gyorsan befaltam.Felkaptam a táskámat és a kulcsomat, majd elhagytam a házat, mielőtt a rémálom kezdetét vette volna.Majd elindultam az iskola felé.
Családi dráma.Annyira utálom!Anyám és apám folyamatosan veszekednek, mert apám megcsalta anyámat, aki képtelen ezt feldolgozni, de elválni sem akarnak, pedig az lenne a legjobb mindenki számára.Szerencsémre óvintézkedéseket tettem és reggel már nem kell hallgatnom a hajtépésüket, csak este.Minden éjjel mikor párnámra hajtom a fejem, a szomszédos szobából az ő hangjuk szűrődik át és arra alszom el, ahogy egymást okolják mindenért.
15 éves vagyok és az én bonyolult tini érzéseim nem is érdekli őket én pedig képtelen vagyok egyedül feldolgozni ezt és továbbra is benne élni.A szüleim csak egyetlen dologban értenek egyet.Mégpedig abban, hogy szükségem lenne egy pszichiáterre.Aha, pont nekem, akkor nekik mi kellene.De én nem vagyok hajlandó semmilyen agyturkászhoz járni.Én egy saját módon dolgozom fel a történteket.
Minden egyes nap felépítek magamnak egy saját kis világot és álarcba bújok.Én a lelkileg összetört lány magamra öltöm a vidámságot és kizárom magamból az otthoni dolgokat.De ez a jobbik fele.Van még egy dolog...Egy drasztikus és szörnyű dolog....

Mikor hazaérek gyakran pengét ragadok és csuklómra, karomra írom bánatomat.Ezért is takarom el, mert az egész karomat heges és friss sebek tarkítják.A gondolatra bizseregni kezdtek a hegek, ezért gyorsan lehúztam a pulcsim ujját, ami eddig fel volt tűrve, így eltakarta őket.Ha az emberek meglátnák én lennék számukra a különc, elmebeteg csaj akibe csak még egyet belerúgnának.Még a legjobb barátom, Joshua sem tud róla.Pedig neki szinte mindent elmondok, mert már csak ő tart életben.Ha ő nem lenne, már biztosan nem élnék.Ő tartja bennem a lelket.
Josh az iskola előtt várt rám.Minden reggel így van.Ma különösen jól nézett ki, nem mintha alapból nem lenne dögös, de ma tényleg szuper szexi volt.Barna haja szokás szerint kócos volt és a szemébe lógott.Ahogy meglátott azonnal egy hatalmas mosoly terült szét az arcán és rám villantotta tökéletes hófehér fogait.Á, az a mosoly.Szeme jeges szürkén csillogott.Abban a tekintetben egyszerűen el tudtam veszni.Magas és izmos alkata volt, egyszóval mondhatni álompasi.Az egyetlen hibája az volt, hogy nagyon féltékeny típus.Ki lenne olyan hülye, hogy mással kavarjon, mikor egy ilyen görög isten minden kívánságát teljesíti?
De ahelyett, hogy a menőkkel lógott volna, inkább velem a béna csajjal maradt.Néha nem értettem egy ilyen álompasi miért barátkozik egy ilyen szerencsétlennel mint én.De a válasz ott rejlett a kérdésben: Barátkozik. Neki én csak egy barát vagyok, míg ő nekem sokkal többet jelent.
-Szia, Josh-szaladtam oda hozzá és egy puszit nyomtam az arcára.
-Szia, Ley-köszönt mosolyogva, majd magához ölelt.-Hogy vagy?
-Tűrhetően-válaszoltam tömören, mire nem firtatta tovább a témát.
Beszélgettünk még egy kicsit, majd nemsokára megszólalt az iskola kezdetét jelző csengő és elkezdődött a tanítás, ahol minden órán Josh mellett foglaltam helyet, mint minden egyes nap.Legalább ez az egy biztos pont volt az életemben.Josh kitart mellettem bármi is történjék.