2014. szeptember 27., szombat

16. ♦Nightmares♦

Hello, kedves olvasók, ismét hoztam egy részt, már nagyon a finishben járunk, wow annyira várom már az utolsó részt, nagyon nagyon áww lesz, romiiiii :))) Wáá, na remélem tetszeni fog (tetszeni, ez a történet? most komolyan Lora? [Wow najó...E/3ban beszélek magamhoz....]) vagyis sokkolni fog a bizarr szomorú depressziós öngyilok módján (Most kellett ez? Jólvan fogjam már be!! [Most komolyan magammal vitatkozom???] Ahhj kezdek megőrülni!) Na szóval..inkább nem mondok semmit...csak azt hogy...ahhj semmit nem mondok inkább!! Shhh!!


Hideg borzongás futott végig a hátamon, dermesztő fagyként bekúszott a bőröm alá, gerincem mentén remegett jeges érintése, s félelmes sikolyt hallatott, ahogy remegő bordáim közt elsüvített a fagy. Titkos, tiltott fájdalmak telepedtek meg lelkem zugaiban, megjelenve elmém rejtett, tilalmas képeiben. Gyászos, rémületes képek borzongtak testemben, fejemben zsongva. A halál követe érkezett hozzám, s elhozta nekem az üzenetét. Éreztem bőrömön a halál csókját. Értem jött el. S karmai közül nem akart engedni. Ezúttal mindenáron magával akart vinni. De előtte meg akarta törni elszántságom, s szívemet, mely ezúttal az életért kiáltott.
A halál követe én magam voltam. Megéltem mindazt, mit magam ellen követtem el, felidézve a kínt a fájdalmat, és a fájó emlékeket. Még több szenvedéssel kárhoztatta, magamat használt fel magam ellen. A sors engem választott ki arra, hogy végzetem legyek. Eljött az én időm. e halálom előtt még megkínoznak.
Fáztam, egymásnak ütődtek a fogaim, vacogtam. Minden sötét volt, hűvös és nedves. Tán ez a hűvös nyirkosság könnyeimet jelentené, az életben elhullajtott könnyeimet, mely úgy látszik nem volt elég? Még halálomban is sírásra ítéltettem? Miért bánik velem így a sors? Hát ezt érdemeltem? Tán nekem nincs jogom a boldogságra? A halál angyala lennék én, hogy a sors engem nem tart másra érdemesnek? Magány és sötét a sorsom? És mindenáron vérvörös könnyeknek kell utamat mosnia? Azt hittem a pokolba vezető út lángoló, parázsló kövekkel lesz kirakva, amin lassan kell végiglépkednem, szembenézve életemben elkövetett bűneimmel. Tévedtem, a halál nem lesz ennyire kegyes hozzám.

A nevem Lena. 1997 november 4.én jöttem a világra. Eddig 16 évet 4 hónapot és 20 napot és 8 órát éltem. Pontosan 5984 napja érkeztem meg ide, ebbe az istenverte káoszba, amit mások életnek neveznek. Én nem éltem soha, pusztán léteztem. Szar életem volt. Már 12 éves koromban azt kívántam bárcsak rákot diagnosztizálnának nálam, ám mikor az nem következett be, úgy éreztem nekem kell megoldanom, hogy távozhassak innen. Úgy tűnik ez mégsem jött össze, nem saját akaratomból távozom. Mert most jött el a nagy napom. 2014 március 24. napján kilépek az élők közül. Mindezt azért, mert egy ostoba ribanc, a hegyes műkörmeit belevájta a frissen összevarrt karomba, felszakítva a varrataimat, és emiatt elvéreztem. Most őszintén, kinek lehet ilyen szerencsétlen szar halála, egy borzalmas élet után?! Miért nem tudtam egyszerűen megfulladni, az legalább tragikus baleset lehetett volna, de így? Az emberek úgy fognak rám emlékezni, mint egy szerencsétlen, aki abba belehalt, hogy egy kis köröm belé fúródott.
Most itt állok a halál kapujában, melyet most már a másik oldalról fogok nézni. Talán hiba volt sürgetnem az idejutást, hisz az örökkévalóságig leszek itt rohadva a pokol kénköves bugyraiban. Talán ezt érdemlem. Még a purgatórium tisztító tüzét sem érdemeltem ki, hogy megbocsájtást nyerjek. Talán jobb ez így. Nem kapok rá lehetőséget, hogy újjászülessek egy más helyen, más időben. Talán ez volt a sorsom.
- Sajnálom - hallottam meg egy távoli suttogást, de nem tudtam beazonosítani honnan jött, és pár pillanat alatt tova is reppent, így én is megfeledkeztem róla.
Ámbár, nem ilyennek képzeltem a halált. És a pokol sem hasonlított az általam elképzelt kínzócellához. Nem volt sem sötét, sem hideg, de még ha büdös is volt, a szag sem passzolt. Olyan volt, mintha egy uszodában lennék. Maró szagok kavarogtak a levegőben, orrfacsaró vegyszerek szaga. Fényes volt minden, és kellemesen bizsergett a bőröm a megfelelő hőmérséklettől. Talán nem is a pokol kapuja előtt állok? A fényesség egyre inkább kitöltött mindent, és egyre világosabbá vált minden, nem csak körülöttem, de előttem is. Ébredeztem.
Ezek szerint nem haltam meg, döntöttem el magamban, amikor a kórház mennyezetének ismerős fehérségével találtam szembe magam. Már túlságosan megszokott és ismerős volt, így még a kezdeti rácsodálkozás is eltűnt belőlem, ami legelőször még bennem volt, mikor ide kerültem. Pontosan tudtam, hogy ismét itt vagyok. Régi jó barátként fogadtam a helyet. Az arcom nedves volt. Sírtam álmomban? Ezért esett az eső kezdetben.
Már megszokásból fordultam oldalra, kutatva Matt tekintetét, aki mindig itt ült szorosan mellettem, mikor itt felébredtem, és most is melegség töltötte el a szívemet a gondolatra, ahogy megéreztem a meleg kezét az enyémen. Vágytam rá, hogy a mosolya fogadjon, a kedves szavai, az örömteli tekintete. A törődésére vágytam, melyet az utóbbi napokban csak tőle kaphattam meg. Ezek alatt a napok alatt, ő többet tett értem mint bárki korábban valaha tett volna.


- Szia - suttogtam halkan. Ilyenkor mindig olyan rekedt és gyenge volt a hangom, ami már kezdett kifejezetten idegesíteni. Meg persze az is, hogy bármit csinálok mindig itt kötök ki. Olyan ez, mint azok a filmek, amiben a főszereplő újra és újra végig kell, hogy csinálja ugyanazt a napot, egészen addig, amíg meg nem tesz valamit és tovább léphet a következő napra. Talán meg kellene halnom, hogy kiszállhassak ebből a démoni körből?
- Lena - kapta föl a fejét a fiú és villámgyorsan elengedte a kezemet, amit eddig szorongatott, majd az arcához kapva letörölte a könnyeit, amiről azt hitte nem láttam. Talán azt hitte meghaltam?
De nem ez volt a legfurcsább, hanem az, hogy Matt, nem Matt volt. Josh ült ott, ott ahol Mattnek kellett volna. Josh fogta a kezem, azt, amit Mattnek kellett volna. Josh sírt fölöttem, amit...Várjunk, Josh sírt? Miattam? Egészen elképedtem, és meg sem tudtam szólalni. Tulajdonképpen nem is voltam benne biztos, hogy meg akarok egyáltalán szólalni, vagy bármit is mondani neki.
- Matt elmondott mindent...szó szerint mindent - szólalt meg halkan rövid hallgatás után. - Tudom, hogy egy barom vagyok, és én tehetek mindenről. De, miért? Miért tetted?
- Nem akarom, hogy bűntudatod legyen és ezért megsajnálj és mellettem maradj, mert azt úgy nem akarom - válaszoltam rekedten. - És nem is hibáztatlak semmiért, én döntöttem így.
- De miattam tetted, mert egy barom voltam! És nekem ott kellett volna lennem melletted! Az egész az én hibám - suttogta. - Meg is halhattál volna.
- Majdnem meg is tette! - hördült fel valaki az ajtóban. Matt állt ott dühösen, feldúlt tekintettel. - Takarodj ki innen öcsi, már így is elég gondot okoztál neki! - förmedt rá.
- Te nekem nem parancsolsz! Beszélnem kell vele, most! - feszültek egymásnak az indulatok.
- A halál küszöbéről hozták vissza, megint. A mondandód ráér bőven, főleg azok után, hogy miattad került ide. És ha rajtad múlna már halott lenne! De szerencsére nem rajtad múlt.
- Sosem hagynám meghalni! - kiabált rá vissza, és félő volt, hogy a végén őket is bent tartják, mert a végén egymásnak esnek.
- Ó, igen? Akkor miért hagytad magára? Ha rajtad múlt volna már rég eltemethettük volna! - kiabált rá, mire egy kisebb szócsata alakult ki közöttük és már lökdösték is egymást.
- Állj - próbáltam leállítani őket, de a torkom teljesen ki volt száradva és alig tudtam suttogásnál hangosabb hangokat kipréselni magamból. - Állj!
- Bebizonyítom! - vette el valahogy Matt Josh telefonját. - Tudtad, hogy vissza lehet játszani a hangüzeneteket? - mondta, mire az ereimben megfagyott a vér. Ha arra az üzenetre gondol... Nem teheti. Ha azt lejátssza Josh sosem szabadul a bűntudattól. Nem teheti. Mert a lelkem mélyén, még mindig tiszta szívemből szerettem azok után is amit tett.
- Ne csináld Matt - mondtam, de meg sem hallott. - Matt. Kérlek ne! - de már késő volt. A felvétel megszólalt....
"Csak azért hívlak hogy megmondjam mennyire sajnálom, hogy annyi gondot okoztam neked, hallottam meg a saját zokogó félig elhaló hangomat. De nem kell aggódnod, mert mostantól nem leszek a közeledben és nem okozok több fájdalmat.Annak ellenére amit mondtál nekem, mindig is szeretni foglak, ég veled."
Szinte láttam magam előtt a képet. Ahogy zokogva elengedem a telefont, még hallom, ahogy a vízbe csobban, majd minden megszűnik. Érzem a karomban a fájdalmat. A szétáradó kínt, a vér fémes szagát az orromban érzem, a bőrömön érzem, ahogy a bőrömre kerül, ráfolyik, beterít. Érzem a lelkemben a szörnyű szorítást, amely egyre tömörebb gubóvá csomósodik. Érzem, ahogy az élet kifolyik, távozik belőlem. És érzem, azt is, ahogy erőszakkal visszarángatnak az álom és a súlytalanság leheletkönnyű tornádójából, ami könnyedén szárnyaira kapott, hogy tovarepítsen. Abban a pillanatban tökéletesnek éreztem magam.


- Ez egy utolsó segélykiáltás volt. Amit miután elküldött neked felvágta az ereit és majdnem meghalt - üvöltött rá olyan dühösen, hogy már én is megriadtam tőle. - Ezzel kezdődött az egész, emiatt van itt most! És ez üzenet neked szólt, de te még csak nem is tudtál róla, jól mondom? - dörgölte az orra alá. - Tartsd észben, ha én nem megyek el érte, már halott lenne, és az a te lelkeden száradna.
Fájtak Matt szavai, mert én éreztem át azt a fájdalmat, amit ezzel az öccsének okozott, amit egyébként én okoztam. Tudtam, hogy bántja őt, nem akartam, hogy tudjon róla, nem akartam, hogy önmagát okolja. Nem akartam, hogy emiatt másként kezeljen. Lesokkolva meredt rám. Én elfordítottam a könnyes tekintetemet, nem tudtam a szemébe nézni, nem akartam, hogy lássam azt a fájdalmat, amit én okoztam neki. Mert bármennyi fájdalmat is okozott nekem, én nem akartam őt sosem bántani. Még Matt mondott neki valamit, majd csak a lépteit hallottam, amik egyre távolabbról visszhangzottak.


Ohoooohhoohhh, szegény Lena, Matt, Josh, szegény én, szegény te, szegény mindenki! Tényleg be kellene már fognom! Aki szerint meg kéne látogatnom egy pszihomókust az írjon....valószínűleg rámférne... bár nemtudom, a hangok is azt mondják semmi baj, normális vagyok :) viccvolt :DD Csak én dumálok magamnak :)) Cup-cup♥

2014. szeptember 11., csütörtök

15.♦Fears of the mind♦



Sziasztok kedves olvasók, meghoztam a legújabb részt, ne izguljatok, tudom mostanában elmaradt a durva akció, de mivel itt a suli meg minden egyéb, meghozta a kedvem a gyilkolgatáshoz. Úgyhogy készüljetek, nem marad ki semmi sokkoló (:


Klór és fertőtlenítőszag terjengett a levegőben. A fehérre meszelt falak egyre kísértetiesebbé váltak, ahogy az órák teltek, én pedig magányosan ültem a kihalt várakozóban és vártam. Vártam valamire. Ismét vártam. Fehérbe öltözött nővérek és köpenyes doktorok köröztek körülöttem, mászkáltak jobbra-balra, pletykáltak, siettek, viháncoltak, s ellátták a betegeket. De én még mindig nem tudtam semmit, arról a betegről, akit órákkal ezelőtt hoztam be. Kínosan hallgattak, mintha titkolnák előlem az igazságot. De hát nem halhatott meg! Ugye?
Igazság szerint, be kell valljak valamit. Fogalmam sincs hogyan jutottam idáig. Hogyan fajulhattak a dolgok eddig. És miként vagyok én értük a felelős. Csak a rengeteg vér villant fel az elmémben, ami megállíthatatlanul ömlött a lány karjából. Nyilván nem csak úgy hirtelen, egy pillanat alatt került oda az a vágás. Nem, nem vagyok hülye, hogy ezzel áltassam magam. Már ott volt, és én voltam olyan hülye, hogy nem vettem észre, sőt talán én magam kergettem bele.
Lassan felálltam, és a falhoz bicegtem. Nekitámaszkodtam, hagytam, hogy megtartsa a testsúlyomat. Teljesen rásimultam. A hűvös fal hidegen tartott, felébresztett, ahogy a bőrömhöz ért. Ahogy az arcom a hideg falhoz préselődött. Újra és újra valami az elmémbe kúszott. Szavak voltak. Vádlóak és igazak. A saját bátyám vágta őket az arcomba. És legbelül tudtam jól, hogy igaza van. Minden az én hibám. És miattam történik ha meghal. De az nem történhet meg! Ugye?!


Benéztem a redőnnyel takart szobába, a redők közt próbáltam kukucskálni. Nem sokat láttam. Egy kórházi szoba. Fehérre meszelt fallal és nyomasztó fehér bútorokkal. A kórházi ágyon pedig egy eszméletlen lány, aki nem érdemelte meg, hogy ott legyen. mindenféle csövek álltak ki belőle. Mindenféle gépek voltak rákötve, melyek drótokkal kapcsolódtak testéhez. Egy monitor  zöld ugráló vonalakat rajzolt a kijelzőre. Egyenes, felugrik, egyenes, egyenes felugrik, vissza ismét le, majd fel. Karját teletűzdelték infúzióval és vérpalackok szolgáltattak neki elégtételt az elvesztett vére miatt. Arcán, a szeme alatt sötét karikák sorakoztak. Olyan volt, mintha már halott lenne. Egy halottnak miért van szüksége segítségre. Hisz már nem él.
Meredten bámultam. Az a pittyegő rajzoló szerkezet nagyon lekötött. Hallottam már róla, az volt az a bizonyos gép, ami a szívverését mutatja. Lassú volt, és nem is ment túl magasra az a csík, bár én nem értek ehhez. Ugrált föl le, föl és le, majd újból. Szememmel végigkövettem a mozgását. Föl, le, föl le, zavart, amiért nem tehettem mást, csak kintről bámulhatok, föl, le, föl le. Matt mikor itt hagyott megtiltotta, hogy be merjek menni. Pedig ő bement, most is ott ült mellette. Fogta a kezét. Föl, le, föl. Pedig látni akartam, hiszen miattam volt ott ahol. Föl, le, föl le. Dühös voltam rá. Le, föl, le, és föl, nem, nem ment föl. Lent, lent, lent, egyenes vonal, egyenes csíkot húz. Megráztam a fejem és megdörzsöltem a szemem. Fönt, most lemegy, majd föl, ismét lent, és ismét fölugrik. Csak káprázott a szemem. Kimerült vagyok, és zavarodott.
Megráztam a fejem, és ismét a gondolataimba merültem. Hiszen a bátyám mindent az arcomba vágott. Élénken élt az emlékezetemben a pár órával korábban megtörtént beszélgetés. Végig üvöltött, ahogy túlhaladva a sebességhatárt a kórházba hajtott. Üvöltött velem, mikor berontottunk az ájult lánnyal, a hadováló Emmával a nyomunkban. Üvöltött velem, mikor Lenát elvitték a műtőbe, és tovább üvöltött, amíg nem tudtunk róla semmit. Tisztán hallottam a szavait a fejemben, mindegyik vádló és igaz volt.
"... - Ez az egész csakis a te hibád! Te tehetsz mindenről - kiabálta vörös fejjel a kiürült várakozóban, ahol csupán a csinoska recepciós hölgy zöld tekintete vizslatott minket. - Egy barom vagy Josh! Egy igazi szemétláda!
- Matt! Én csak...
- Ne akarj kifogásokat keresni! Miattad történt minden - folytatta. - Tudom úgy döntöttél kiszállsz az életéből egyik pillanatról a másikra és leveszed róla a kezed, de azért legalább most érdekeljen azóta mi történt vele!
- Látom mi történt vele! - vágtam rá feszülten.
- Nem, nem látod! Én voltam mellette, én kapartam össze a padlóról minden alkalommal, amikor valami őrültséget csinált, és ezt nem képletesen értem. Nem tudod min ment keresztül, mert te úgy döntöttél, az a ribanc többet jelent neked!
- Emmát ebből hagyd ki! Így is megviselték a történtek.
- Még mindig őt véded? Hát nem láttad mit tett? Bántotta őt, pedig így is eleget szenvedett már az utóbbi napokban!
- Egy ostoba baleset volt! Emma nem akarna szándékosan ilyet tenni!
- Rendben, még ha a felelősséget le is mosod a barátnődről, magadról viszont nem tudod! Mert tudod mit tettél?! Miattad már másodszorra van itt 2 nap alatt!
- Mi van? - nyögtem ki.
- Miután eldobtad magadtól, mint egy kacatot...öngyilkos akart lenni.. - mondta, mire a szívem kihagyott egy ütemet.
- Hogyan? - lihegtem.
- Jól hallottad. Tudod, lehet neked még nem világos, de az a rengeteg vér nem véletlenül volt ma ott. És akár elhiszed akár nem, a barátnőd bántotta őt. A karján felszakadtak a varratok, mert bizonyára szorongatta.
- De hát hogyan? - hűltem el teljesen és meg kellett támaszkodnom a falnál, nehogy padlót fogjak.
- Összetört. Már nem volt senkije. Begyógyszerezte magát és felvágta az ereit. Halálközeli állapotban találtam rajta.
- Honnan tudtad? Te jó isten...mindezt miattam - nyögtem.
- Tudod, rajongott érted, még most is...Mielőtt megtette felhívott téged..
- Engem? De hát én...
- Nem is kaptál tőle hívást? Mert biztosan felvetted volna, még jó, hogy otthon hagytad a telefonodat. - monda, kicsit lehiggadva. - A hangposta kapcsolt be. Hallottam a hangját. Elbúcsúzott tőled, és a bocsánatodat kérte, amiért mindvégig szeretett.
Nem mondtam semmit, egyszerűen képtelen voltam bármit is mondani. Én hülye barom, a legjobb barátom volt és képes voltam ezt tenni vele. Ellökni magamtól, megalázni, beletiporni a sárba, és miattam meg akarta ölni magát...és ha rajtam múlt volna, már halott lenne...
- Én voltam mellette, mikor neked kellett volna! De ez sem volt elég! Mikor tegnap találkoztunk és rajtad kerestem, akkor haldoklott, és amíg te olyan segítőkész voltál vele kapcsolatban, addig ő fuldoklott, önszántából ugrott a folyóba, én élesztettem újra, a szíve megállt pár pillanatra.
- Úristen - leheltem, miközben a fal mentén a padlóra csúsztam.
- A te hibád minden. És ma megint belerúgtál egyet, pedig már kezdtem azt hinni, hogy talán...talán pár percig nem kell aggódnom miatta. És erre ismét tönkre tettél mindent.
- Fogd már be - üvöltöttem rá. - Felfogtam, hogy az én hibám!
- Nem! Nem fogtad föl! Majdnem meghalt miattad! Többször is! Ez nem a te hibád! Ez olyan mintha te ölnéd meg! És jelenleg nagyon jól haladsz! Szégyellem, hogy az öcsém vagy...
Ott visszhangzott a fejemben a legtöbb mondata, már amit képes voltam felidézni, mert enyhe sokkot kaptam. Aztán Matt elment, mikor egy orvos kijött a műtőből. Mondott neki valamit, amit én nem értettem, mert képtelen voltam felfogni azután, amit hallottam. Matt elment, én pedig ott maradtam a padlón. Magamat okolva. Hiszen az én hibám volt minden. És az sem tudtam mi van vele, él-e még egyáltalán...



Egyedül voltam...És sötét volt...Már kezdtem hozzászokni. Csak én voltam és a megtestesült valóság. Olyan hirtelen jött akár egy álom, bár korántsem volt annyira kellemes. Olyan volt akár egy horrorfilm. Tudtad hogy ijesztő lesz, fájdalmas, és sok vér fog folyni, mégis végig nézed, végig kellett nézned. Olyan képeket láttam, amik a fejemben szoktak cikázni. Talán a fejemben vagyok?
Magamat láttam, de mégsem én voltam. Ő más volt. De akkor ki vagyok én? Az én testemet viselte. Az én hegeim voltak rajta. Az én szavai szóltak a száján. De akkor hová lettem én, ha az a valaki aki nem én vagyok átvette a helye? Hol vagyok én, hová tartok?
Néztem magamat, aki mégsem én voltam. Én voltam, de mégsem én. Ő más valaki volt, láttam a szemében. Gyűlölet hullámzott tekintetében, ahogy engem nézett. Nem akarta, hogy ott legyek. Mivel ő már én volt, és nem akarta, hogy bitoroljam a saját helyem, amit elvettek tőlem. El akart ijeszteni, így legsötétebb félelmeimet mutatta nekem. Amiken átestem, és amik még vártak rám.
Egy pörgő pengét láttam, amit a kezei közt forgatott, és nem tudtam hová fog lesújtani. Csak pörgette és pörgette, hol lassabban hol pedig iszonyú sebességgel, hogy alig láttam a mozgását.



Majd rántott rajta egyet és villámsebesen szegte végig a hosszan futó eret a bal csuklómon, a bal csuklóján, ami az enyém volt. Vihogott folyt a vére, nem szenvedett, hanem kárörvendett, ahogy én szenvedtem, mert én minden egyes érintést éreztem, ahogy az éles tárgy simogatta a bőrömet, lassan fölszántva kapargatva.
Újból és újból megtette, hol gyorsan, hol pedig kínzó lassúsággal. Élvezte, hogy kínozhatott, míg a karomon a bőr újból és újból összeforrt. Én pedig tehetetlen voltam. Úgy éreztem magam, akár Prométheusz, kit egy sziklához láncoltak, ahol a keselyűk újból és újból kitépték a máját, ami mindig visszanőtt, újból és újból. A keselyű pedig ismételten, újból és újból kitépte, fáradhatatlanul. De egy idő után hozzászokott a fájdalomhoz. Az én kínzóm viszont kegyetlen volt, megválogatta a módszereit, mást is tartogatott még számomra.


Egyszer csak abbahagyta, nem bántott tovább. Én pedig ott feküdtem a sötétben, ami mintha padlót képzett volna alattam. Folyt a vérem szerteszét. Vörös szőnyeget képzett alattam a sötétben. Arcok forogtak körülöttem. Vizslató tekintetek lesték minden mozdulatomat, halk susmogások, elharapott szavak, ki nem mondott gondolatok és suttogó átkok üldözték minden lélegzetvételemet. Alattomos szavak, szívszorító átkok, sötét titkok és kegyetlen hazugságok mind vádként sújtottak le rám. Vádoltak. Ő vádolt. Ő is vádolt. Mind, ki valaha fontos volt. Josh és Matt szempárja is elsuhant mellettem, de nem álltak meg felettem, hogy segítsenek kínomban. Beálltak a sorba, s ők is röhögtek kínomon.
Láttam a tekintetükben mindent amit valaha tettem, minden egyes vágásom egyikük szemében ott játszódott le, másokéban minden gyógyszer jelent meg, amit valaha bevettem, hogy elűzze a kínt. Volt, aki nem csak vádolt, vagy bámult, hanem rám mérte minden tettemet. Gyógyszerekkel dobált, vért csöpögtetett rám, mások öklendeztek az East-River vizét köpték rám, melybe korábban fulladozó testemet vetettem. Puskadördülések hallatszottak fölöttem és sav marta a testemet, ami szememből folyt. A könnyem maró sav volt, és hiába éreztem úgy, hogy ez mind hazugság és igazságtalanság, nem hazudtak. Mindezt én is megtettem magammal, ők miért ne tehetnék. Hisz nem vagyok én angyal, soha nem is voltam. Ha volt is glóriám, sár és vér mocskolja, ha nem az az alkotóeleme. Bántottak és kínoztak, azok kiktől már nem érdemeltem és azok, kiktől sosem vártam volna. Ismét egyedül voltam. És ő, aki én voltam elérte a célját, ismét fájt, minden ami elmúlt visszatért belém. Minek éljek hát? Hisz senki nem vár vissza az élők közé. Talán lehet, hogy már nem is éltem. Lehet már rég halott voltam. És így büntetnek, amiért önszántamból akartam idejutni. Már nem tudom mit higgyek, már nem tudok tisztán gondolkodni. A halottak nem gondolkodnak...


Áhh és ennyi....néha komolyan félek magamtól, miután megírok egy ilyet és így wow, na jó, van egy dilis pszichopata énem, biztos ő írja ezeket, legalábbis nagyon úgy tűnik (: Josh meg még mindig elmehet a fenébe. Szemét pasik!

2014. augusztus 28., csütörtök

14. ♦The ancient enemy♦

Úgy tűnik ez a nap a visszatérésekről szól, mert ide is megjött a legújabb rész, már nem sok van hátra a végéig, szóval mondhatjuk, hogy szinte már a finishben vagyunk. Még max 10 rész és vége, hmm, na de addig is itt a jelenlegi depiadag és a kövi 10ből sem ffog kimaradni, jócskán dúskálni fog a depresszióban azt megígérhetem. Hehehe, a végére olyan jó ötletem van, ne izguljatok szép vége lesz...Vagyis a vége nem éppen...de az Epilógus gyönyörű lesz :) Na de ne ugorjunk ennyire előre. Az olvasóim közül, akik el is feledkeztek erről a blogról üzenném, hogy még létezik és üzemel, mert szeretlek sokkolni titeket hehehehe (remélem tudják azok akiknek ez szólt :D) Na de most már tényleg a lényegre térek:


Hirtelen minden elcsendesült. Elhalt minden zaj, ami fájdalmasan hasított bele a csöndbe. Csak halk szuszogást lehetett hallani. Ott álltam a kanapé mellett, és egy vékony takarót terítettem az ott szunyókáló lányra. Aludt, hosszú idő után végre aludt. Vagyis hosszú idő után úgy aludt, hogy nem kellett hozzá semmilyen gyógyszer. Sem nyugtató, dilibogyó vagy altató. Aludt. És én ott állva fölötte, nyugodt arcát bámulva egyszerűen elvesztem a végtelenben. Hihetetlen, hogy egy olyan fiatal lány, mint ő, ilyen szörnyűségeken megy keresztül, és szinte senkit nem érdekel. Még csak 16 éves, de könnyedén a Zord Kaszás kezére adná magát, hogy a halál mérgező csókját lehelje ajkára.
Annyi mindenen ment keresztül, amit néhányan egy egész élet alatt nem tapasztalnak meg, ő pedig egyedül tapasztalta meg ezeket, rettegve, magányosan. Ahogy néztem őt, nem láttam mást, csak egy riadt kislányt, aki elveszett ebben a sötét világban, és nem tudja hova térhetne haza. Csak egy kis szeretetre van szüksége, de nem tudja hol kaphatja meg. Ő egy gyönge virágszál a hatalmas mezőn, akit kedvére sodor a szél, és ő nem tud ellenállni, elsodorja, gyökerestül tépi ki a földből. Nem érdemelte meg, azt, amiket átélt. Boldogságot érdemel.
De most, ahogy békésen aludt, az arca kisimult volt és nyugodt, megláthattam azt, amit előtte nem láttam. Ez a gyönge gyermek mosolygott álmában. Talán valami szépet álmodhatott, vagy mosolyogva hajtotta álomra a fejét? A mosoly a reményt jelenti, és amíg van remény, hiszem, hogy megmenthetem őt önmagától. Az a mosoly, a remény lángja volt a jövő sötétjében. Az volt a fény, mely utat mutatott egy szebb jövőbe.
De az a mosoly hervadni látszott, egy pillanat alatt szertefoszlott minden remény, amit magamban építgettem föl. Az ajtó hangos csattanással kivágódott és egy viháncoló pár lépett be rajta, Lena szemei pedig azonnal fölpattantak. Arcára ismét visszaköltözött a fájdalom, a legkisebb jelét is elsodorva, hogy azon a gyermeki arcon alig egy pillanattal korábban még békés mosoly húzódott. Csak bámulta hatalmas fájdalommal telt szemekkel az egymásba karoló, ölelkező párt, akik mintha észre sem vettek volna minket. Arcára tisztán kiíródott a kín és a szenvedés. Szinte a hangot is hallottam, ahogy a szíve darabkái, amik apró roncsok voltak, most még apróbbra törtek. És láttam, ahogy elmorzsolt egy könnycseppet is.


Nem értettem az öcsémet. Eldobta ezt a fantasztikus lányt, azért az üresfejű szőke libáért, aki nyilvánvalóan legalább 3 másik pasival is kavar egyszerre és a fél város biztosan végigment rajta. Egy ilyen lány mit ér, ahhoz a lányhoz képest, aki véget vetne az életének, ha a fiú már nem lehet része? Az élet a legnagyobb kincs, és ő ezt képes lenne feláldozni érte, míg a szőkeség a kisujját sem mozdítaná az öcsém egyetlen kérésére sem.
Mit lát benne? Vagy a szemei nem siklanak tovább, megállapodnak a nagy halmokon? A belső nem számít?!
Pár perc nyálcsere után eltávolodtak egymástól és észrevettek engem. Josh fellengzően vigyorgott rám, a csaj meg megjátszotta az ártatlant, de én átláttam rajta, engem nem téveszt meg. Jo szeme lejjebb siklott, és meglátta a kanapén ücsörgő összetört lányt, akin tisztán látta a fájdalmat, de úgy döntött bevisz még egy ütést, hogy biztosra menjen.
- Ez meg mit keres itt? - förmedt rám, majd a lányhoz intézte szavait. - Megmondtam, hogy nem akarlak többé látni! Vagy úgy döntöttél, hogy bepróbálkozol a bátyámnál is? Inkább nézz magadba, mielőtt másokat ócsárolsz - mondta, mire Lena lassan felállt és gyorsan megpróbált eliszkolni minél hamarabb elhagyni a házat, de megragadtam a vállát és visszanyomtam a kanapéra, majd odasiettem az öcsémhez.
- Rohadék - húztam be neki egyet, pontosan a bal szeme alá. - Szégyenlem, hogy egyáltalán az öcsém vagy! - üvöltöttem rá, míg ő kezét a fájó pontra szorította és dühösen, értetlenül meredt rám. - Semmi jogod megmondani, hogy itt lehet-e vagy nem! Mert én hoztam ide! Ha bármi problémád van, akkor azt nekem mond, ne neki!
- Hát nem veszed észre, hogy téged is behálózott? - kiabált rám. - Észre sem veszed és már az ujjai köré is csavar. Azt hiszi téged elcsábíthat! Én előre figyelmeztettelek.
- Beszéljünk négyszemközt - ragadtam meg a karját és a konyhába rángattam.


Egyedül maradtam azzal a kétszínű szőke ciklonnal, aki 3 hét után többet jelentett Joshnak mint én valaha. Pedig nem érdemelte meg a szeretetét. Megcsalta őt. Láttam, a két saját szememmel. És Jo még képes volt megvádolni, hogy hazudok, és engem taszított el magától, pedig én csak meg akartam védeni őt. És az lett a jutalmam, hogy az egyetlen, aki valaha is fontos volt nekem, aki az egyetlen volt, akire támaszkodhattam, lecserélt, eldobott magától, kitagadott.
- Lena, ugye? - tipegett oda mellém. - Biztosan emlékszel rám, Emma vagyok - vigyorgott erőltetetten. - Josh barátnője! - nyomta meg a szavakat.
- Persze, te vagy az a kétszínű ribanc, aki megcsalja őt - válaszoltam őszintén, mire a kimázolt arcáról le is fagyott az erőltetett, hamis mosolya.
- Á szóval, ilyen nyíltak vagyunk? Akkor nem kertelek! - dühöngött. - Nem akarlak még egyszer Josh közelében meglátni! Ha megtudom, hogy felhívtad, megkerested, beszéltél hozzá, vagy egyáltalán csak ráköszöntél, azt nagyon megbánod! - fújtatott. - És ha még egyszer, csak egyetlen egyszer, bármilyen alattomos pletykát terjesztesz rólam előtte, kikaparom a szemed! Világos voltam?
- Mert mi lesz, ha nem maradok tőle távol? Ki vagy te, hogy megmond nekem mit tehetek és mit nem?
- Na idefigyelj, te ribanc - ragadta meg a karomat és fölrántott a kanapéról. - Megöllek, ha csak a közelébe mész. - szorította a csuklómat teljes erejéből, ott ahol a varrataim voltak.
- Azzal csak szívességet tennél - mondtam, mire még jobban megszorította, ha egyáltalán lehetséges volt.
A karom hasogatott, a varrataim fájdalmasan bizseregtek, a körmei a pulcsin keresztül is a bőrömbe vájt és a vékony tapaszon keresztül a varrataimba fúródtak. Iszonyúan fájt, de nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy szenvedni lásson. Aztán mintha valami elpattant volna bennem, valami szétszakadt, én pedig csak ordítottam kínomban. Egy pillanatra, mintha a lány ujjai a csuklómba vájódtak volna, nem csak képtelesen, tényleg a húsomba fúródtak.


Eltávolodott tőlem, nem értett semmit, de ő is érezhette, mert az ujjai vörösek voltak. Feltűrtem a vékony kardigán ujját és rettenetes látvány fogadott. A vékony kötés, ami a varratokat takarta hirtelen tiszta vér lett, a csuklóm hasogatott, én meg csak sikítottam. Meg akartam halni, de nem így, nem emiatt a hülye picsa miatt, nem úgy hogy Josh is a házban van. Egyedül akartam lenni, hogy senki ne menthessen meg.
- Mi történt? - rontott be Matt a nappaliba, félrelökte Emmát és hozzám sietett. - Úristen - sóhajtott, mikor meglátta a karjaimat. Emmára nézett, látta a kezét, egyből összerakta mi történhetett, de ezzel most nem foglalkozhatott. - Gyere, kelj föl - állított talpra, szorosan fogva a derekamat nehogy elessek. - Visszamegyünk a kórházba.
- Nee, Matt kérlek csak oda ne! Megint ott fognak tartani! Kérlek ne - könyörögtem, de tudtam, hogy hasztalan. Segítségre volt szükségem, különben elvérzek.
- Mi folyik itt - sietett hozzánk Josh is, aki megrémült a rengeteg vér látványától. Mikor meglátta Emma véremtől csöpögő kezét már az is sok volt neki, de aztán a karomat is meglátta. Elfordult kínjában, miközben a csaj nyarvogott neki, hogy még én vagyok a hibás amiért összevéreztem, meg csak baleset volt. Én nem számítottam. Még hallottam, hogy valaki magyaráz nekem valamit, Matt hozzám beszélt, láttam az ajkai mozgását, de a szavait már nem hallottam. Még éreztem, ahogy kifelé rángat, közben beszél és beszél, a többiek riadtak, nem értettem mi folyik körülöttem. Hirtelen minden olyan zavaros lett. Nem hallottam a hangokat, Matt arca egyre homályosabbá vált, a szemem kétségbeesetten le akart csukódni. Éreztem valaki kezét a derekamon és a felkaromon, ahogy megpróbál megtartani és közben kifelé tolni az utcára. Még láttam, ahogy megcsap az esteledő fények hada, ahogy kilépünk az utcára, a kocsi reflektorai bekapcsoltak, elvakítottak, nem láttam mást csak a fehérséget és utána a végtelen feketeséget és hallottam a hívogató suttogó szavakat, melyeket már olyan jól ismertem. Úgy fogadtam őket, mint régi jó barátokat.
 De testemnek már nem voltam ura.

Uhuhuhu, ismét az a sok vér, heheheh...És a Jo-hoz hasonló összes pasinak üzenném, hogy rohadjatok meg ott ahol vagytok, szemét férfiak!

2014. július 6., vasárnap

13 ♦The Weakest Point♦

Sziasztok, tudom egy jó ideje már nem volt itt rész, de nem mondom, hogy sajnálom, mivel ide általában akkor hozok részt, ha szarul vagyok...most hogy így ezt elmondtam egy új résznél, gondolom a legrosszabbra gondoltok, de nem, semmi rossz nem törtét most velem körülöttem stb. Csupán túlságosan túltengtek bennem az érzelmek, mert megcsapott egy hatalmas érzelmi hullám, úgyhogy ki kellett írnom magamból és gondoltam miért ne itt. Szóval ennyi, jólvagyok, minden oké :D Bár nem teljesen vehető ki a boldogság a rész tartalmából, de mind1 :/

Minden egy szempillantás alatt történt. Lena ujja a ravaszon, meghúzza, ugrom, de tudtam, hogy már nem menthetem meg, rávetettem magam a kezét meglököm, amiből a fegyver kiesik, egy pillanat alatt történt minden, közben elsült a fegyver én pedig attól rettegtem, hogy Lena vérben fogok úszkálni, ahogy a földre rogytunk mindketten. Nem mertem oldalra nézni. Nem akartam látni a tátongó lyukat a lány koponyáján. Nem akartam szembenézni a harmadik szemével a homloka közepén, amiből friss vér fakad, hogy beszennyezze bűnös lelkem mert nem tudtam megmenteni, hogy befedjen rézvörös színével és halála örökké kezemhez tapadjon. Nem mertem, nem akartam ránézni, féltem attól, hogy mit láthatok. Elsült a golyó én pedig most a földön fekszem egy halottal, mert Lena már az volt, kiloccsantotta a koponyáját és kitapétázta vele a falakat, vérével pedig a padlót mosta fel. Én pedig, én pedig a felmosórongy voltam, aki magába szívta minden egyes kiömlött vércseppét, mert mind miatta, az ő hibájából veszett kárba, mert nem tudta megmenteni.

Nem mertem megmozdulni, olyan volt mintha egy évszázadnyi ideig feküdtem volna, néma mozdulatlanságban, pedig minden csak a pillanat tört része alatt játszódott le. Idegrángás. Minden élőlénynél megfigyelhető reakció a halál beállta után, az izmok önkéntelenül is elernyednek, mozgásra késztetve a testet és egy halvány reményt adva az élet utolsó jelére, de elvész. Csak a test mozog, de nincs már meg benne az a bizonyos mozgatórugó, amit úgy hívunk; akarat, s úgy nevezünk; lélek. Szörnyű érzés kerített hatalmába, mikor Lena teste rángatózni kezdett alattam. Dobálózott, vergődött, fel alá fordult. Nem hittem volna, hogy ennyire eleven, ennyire élettel teli tud lenni egy halott utolsó mozdulata.
- Szállj már le rólam! - nyögte elhalóan, mire én ijedten ugrottam fel, ő pedig a fejét fogva ült fel.
Megragadtam a kezét, a fejét, a derekát, mindenét, össze vissza nézegettem, sehol egy vérfolt, sehol egy seb, egy lövésnyom. A lány teljesen sértetlen volt, kivéve azt a kis nyomást, amit én gyakoroltam rá, mikor szinte agyonnyomtam. Élt, lélegzett és beszélt hozzám. Nem vérben úszva feküdt ki a padlón, nem ütötte át a koponyáját egy fémgolyó sem, hogy a másvilágra repítse. Élt, lélegzett és beszélt hozzám. Volt pulzusa, pislogott, nem hunyta le végleg szemeit, és fel sem akadtak, hogy meredten bámuljanak egy pontra, üvegesen, akár egy porcelánbaba üreges szemei. Élt, lélegzett és beszélt hozzám. Vagy az egészet álmodom? Bevertem a fejem és most a tudatalattim próbál megmenteni? Megmenteni az öngyűlölettől, mert én felelek haláláért. Mert nem állítottam meg?! Vagy talán engem ért a találat? És átkerültem egy alternatív univerzumba? Él, lélegzik, de nem beszél hozzám. Nem beszél, csak bámul előre, üveges, sírásra kész szemekkel, a padlót fixírozva és az elsült fegyvert, amely még mindig ott hevert a földön, előttünk. Megragadom és biztonságos helyre teszem, majd körülnézek. Áporodott szag terjeng a levegőben. Füst, hamu és lőpor együttes szagát sodorja arcomba az az illatfoszlány, ami az egész szobában terjeng. Csupán álmodtam az egészet és még mindig álmodom? De hallottam a lövést és érzem ezt a szagot, de hogy lehetséges akkor, hogy Lena koponyája sértetlen maradt? Talán beragadt a ravasz és egy pillanattal később sült el, mikor a fegyver már eltávolodott a lány fejétől? Lehetséges.
A lányra tekintek. Magába roskadva ült, maga elé bámulva a hideg padlón. Furcsa, netán elapadt minden indulata azzal az egyetlen lövéssel? Netán minden sérelmét és fájdalmát kiadta magából, azzal a dördüléssel és most ő maga sem maradt más, mint annak a kilőtt golyónak az üres hüvelye? Netán, ahogy a tárból távozott az egyetlen, az utolsó töltény, ő maradt az a légüres tér, ami a fegyverben maradt? Ő lenne ez a kicsi, törékeny fegyver, mely képes elvenni mások életét a sajátjával együtt? Ő a töltény és a fegyver, ha kilövik, magával ránthat bárkit, aki képes őérte a fegyver elé ugrani.
- Miért csináltad ezt? - üvöltöttem rá kikelve önmagamból. - Miért, he?! Válaszolj!
- Már mondtam - szegezte a tekintetét a padlóra és elhaló hangon válaszolt. - Csak meg akarok halni!
- Ne merj még egyszer ilyet mondani, vagy tenni! - ragadtam meg a karjánál és felrántottam a földről. Egészen közelről kiabáltam az arcába. Meg akartam értetni vele magam és megakadályozni, hogy még egyszer hasonló forduljon meg a fejében. - Ne merd még egyszer rám hozni a frászt!
Olyan közelről néztem bele a szemeibe, hogy aranypettyeket láttam bennük és talán még nagyon mélyen valami mást is, amiről próbált bizonyságot nyerni, hogy nincs neki. De ott égett a tekintete legmélyén, az élet szikrájának egy apró lángja, az élni akarás tüze, amely bármennyire is gyönge, vagy halálra ítélt, soha ki nem hunyhat. Hiába akarsz halott lenni, a sírba kívánni magad, az a tűz, vagy apró szikra halálod pillanatában a szemedben fog égni és te nem tudsz ellene semmit sem tenni. Csak akkor alszik ki, mikor végleg lehunyod a szemed és elragad a sötétség.
Megragadtam és a karjánál fogva felvonszoltam az emeletre, majd nem éppen finoman lelöktem őt a kanapéra és ráförmedtem, hogy el ne merjen mozdulni onnan. A szememet egy pillanatra sem vettem le róla, nehogy ismét valami hülyeséggel próbálkozzon. A mai napon már harmadjára. Először majdnem megfulladt, majd szilánkosra akarta zúzni a koponyáját, azzal, hogy belerepít egy golyót, mi lesz a következő?! Olyan volt akár egy csintalan gyermek, ha levetted róla a szemed máris valami szörnyűség történik. De ő nem csak beveri a fejét, vagy elesik kint és lehorzsolja a térdét, nem, és ez biztosan nem véletlen baleset lenne, ő a saját halálát kívánja.
Most mit csináljak? kérdeztem magamtól. Én nem tudok folyamatosan mellette lenni, és elég, ha egy pillanatra nem figyelek és...Nem hallgat a szép szóra, még csak fel sem fogja, amit mondok neki, csak megy a saját, makacs, önző feje után, ami ha azt mondja neki, ugorjon egy kocsi elé, megteszi.
Vigyem vissza a kórházba? találgattam. Oda ahonnan annyira el akart jönni, én pedig otthagytam bezárva. És tessék mi lett a vége, elszökött és vízbe akarta fojtani magát! De ott nagyobb biztonságban van mint velem. Én nem tudok vigyázni rá, vissza kell vinnem.
- Figyelj, Lena - kezdtem halkan. - Kössünk egy alkut!
- Miből gondolod, hogy szükségem van az ajánlatodra?! - válaszolta a plafont méregetve, akár egy elmebeteg, kitudja, talán azt remélte rászakad.
- Én megígérem, hogy nem viszlek vissza a kórházba és te megígéred, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget, megegyeztünk?
- Nem viszel vissza - morogta.
- Ó dehogynem, megtenném. És tudod ott mit csinálnának veled, ha beszámolnék arról mi történt ma? A folyó és a fegyver...Jobbik esetben csak benyugtatózónának, gyógyszereken élnél, nyugtatókon, infúzión táplálnának egy kórházi ágyhoz szíjazva, vagy kényszerzubbonyban végzed és bezárnak egy hófehér szobába, egy kis kör alakú, hófehér szobába, de ez olyan szoba, hogy csak kuporoghatsz a sarokban és bámulhatsz ki a fejedből, mivel a koponyádat sem zúzhatod szét, mivel a falakon hófehér szivacsok vannak, és ha nekirohansz sem tudod eltörni a nyakadat. - játszottam el egyedül a jórendőr rosszrendőr szerepeket. - Vagy dönthetsz úgy is, hogy itt maradsz velem, nyugodtan, békésen, erőszakmentesen, mindenféle öngyilkos gondolattól mentesen, az én felügyeletem alatt, megígérve, hogy nem csinálsz semmi rosszat! Sőt, még talán beszélgethetnénk is, vagy nézhetnénk egy jó filmet ha akarod, forrócsokival. - érkezett meg a józsaru. - De ha te inkább a kórházi ágyat választanád én azt is megértem. Te döntesz.
- Miért akarod ennyire megnehezíteni a dolgokat? Miért nem tudod egyszerűen elfogadni a döntésemet? - háborodott föl a lány. - Mindenkinek joga van döntenie a saját életéről, ez az én döntésem! Mindenki azt csinál amit akar, feltéve ha nem illegális! Az bűn ha más életét elveszem, de ha a sajátomét? Ha az lenne, már úgysincs kit felelősségre vonni. De amit most te csinálsz az bűn! Zsarolás, megvesztegetés és korlátozod a jogaimat! - tört ki belőle a vérengző fenevad.
- Ezt vehetem nemnek? - kérdezte, mintha meg sem hallotta volna az előző kirohanást.
- Ma megállíthatsz, de nem lehetsz minden pillanatban velem, és akkor megteszem, kioltom az életem. Ha nem ma, majd megteszem holnap, ha nem holnap, majd holnapután, de egy napon, egy korai hajnalon, remélem minél korábban érkező virradatkor én már nem leszek itt.
- Akkor ez most egy igen? - tette fel ismét a kérdést.
- Igen - duzzogva huppant le a kanapéra, magára húzva a takarót, én pedig csak idiótán vigyorogtam, amiért ha csak egy órára is, de sikeresen megfékeztem őt. Megtaláltam a gyenge pontját. A pontot, mely meghátrálásra késztette őt.
Azt mondják ha valakinek megtalálod a gyenge pontját legyőzheted, elpusztíthatod őt. Irányíthatod és felhasználhatod. De akár meg is mentheted. És én, meg fogom menteni őt, esküszöm!


Éééééés ennyi! Tádá! Blablabla, kösz, hogy elolvastad, blablabla, sokat jelent meg minden, sok puszi
Cup-cup♥

2014. április 13., vasárnap

12. ♦Insanity♦

Még sokkolóbb, még bizarrabb, még depisebb és még véresebb mint szokott, csak mert most szarul vagyok!

Éreztem Lena leheletét a nyakamnál, ahogy visszafelé cipeltem a kocsimhoz. Nem volt nehéz, sőt kifejezetten könnyű volt, szinte alig volt súlya. A kis teste remegett a karjaimban. Teljesen átázott, ahogy én is. A haja vizesen összetapadva tapadt az arcára, miközben folyamatosan csöpögött belőle a víz. Oldalra simítottam az arcára tapadt tincseket.
- Nem hagyom, hogy meghalj! - suttogtam. - Mostantól boldog leszel!
 Pár perc séta után visszataláltam az autómhoz. Lenát beültettem az anyósülésre és gondosan bekapcsoltam a biztonsági övét meg minden. Nem zavart, hogy vizes lett a kocsim. Múltkor véres lett és az sem zavart, most egy kis víz miért idegesítene, ha Lena életben marad?


 - Oké, irány a kórház! - indítottam be a motort és a gázpedálra taposva elindultam.
- Nee - törte meg egy halk, szenvedő hangocska a némaságot. - Ne vigyél vissza! Csak oda ne!
- Lena - fordultam azonnal felé. - Jól vagy?
- Miért jöttél utánam? - kérdezte. - Miért húztál ki?
- Mert nem halhatsz meg! - válaszoltam egyszerűen.
- Fázok, Matty! Annyira fázok! - mondta remegve, szinte sokkos állapotban.
Én azonnal előhalásztam hátulról egy takarót, mert mindig van nálam egy túlélőcsomag vészhelyzet esetére, ami most pont jókor jött, és gondosan betakartam.
- Vigyél vissza!!! - sírta. - Én ezt nem bírom tovább! - kezdett össze vissza csapkodni.
- Lena! Nyugodj meg! - kaptam el a csuklóját. - Hagyd abba!
- Már nem bírom ezt!! - borult sírva a karjaim közé. - Meg akarok halni!
- Hé!! Semmi baj! Itt vagyok - öleltem át és a hátát kezdtem simogatni. - Nyugodj meg!
Ő csak sírt és sírt, néha-néha összerezzent és remegett, nem tudtam a sírás rázta, a hideg vagy a fájdalom.
- Figyelj, most hazaviszlek! Hozzám! - kezdtem lassan beszélni hozzá, mikor kissé megnyugodott.
Halkan beszéltem, szinte suttogtam és végig a szemébe néztem. Úgy beszéltem hozzá akár egy rémült állathoz, mert féltem, hogy bármelyik pillanatban megijedhet és elrohanhat előlem a vakvilágba. Ő nem egy rémült állat volt, hanem egy rémült, zavarodott, összetört kislány.
- Csak ketten leszünk. - folytattam. - Jó meleg van otthon, csinálok neked forró teát vagy forrócsokit! - próbáltam édességgel csalogatni, akár egy kisgyereket, ami be is vált. - Átöltözöl és beszélgetünk kicsit, oké? Csak te és én, senki más, oké?
Nem válaszolt, csak bámult rám a hatalmas kisírt szemeivel. Sokkos állapotban volt, be kellett volna vinnem a kórházba tudom, de nem tudom, hogy reagált volna. Kiakadt volna, üvöltözött és támadott is volna talán. Annyira sokkos állapotba került, hogy még talán azt se tudná megállapítani, hogy ki vagyok én és talán kárt tenne bennem, vagy ami még rosszabb, magában. Nem ezt nem hagyhatom. De még mindig nem válaszolt.
- Figyelj, ha értetted, amit mondtam és beleegyezel, akkor bólints. - mondtam.
Semmi reakció, majd talán egy perc múlva lassan megmozdult és bólintott. Végre egy kis egyetértés.
- Oké, most beindítom az autót és hazamegyünk - mondtam, nehogy megijedjen.
Az út hátralévő részét néma csöndben tettük meg, ő nem beszélt én pedig nem akartam megzavarni a csöndet, vagy kibillenteni őt azzal, hogy beszélni kezdek. Inkább csak néha-néha oldalra pillantottam, hogy megnézzem jól van-e.
Amint leállítottam a motort, kipattantam és az ő ajtaját kinyitva óvatosan kisegítettem őt. Végig fogtam a karját, nehogy hirtelen összeessen vagy bármi. Miután beértünk a házba, a meleg azonnal megcsapott minket. Március volt, de az időjárás folyamatosan változott és mi még fűtöttünk. Ma éppen egy hideg nap volt. Lenát azonnal leültettem a kanapéra.
- Maradj itt, hozok neked száraz ruhát - közöltem vele lassan, higgadtan, majd felszaladtam az emeletre, hogy keressen neki valamilyen ruhát. Mivel nem volt húgom, vagy nővérem, fogalmam sem volt mit adhatnék neki. De szerencsére eszembe jutott, hogy az unokatestvérem Rebeca itt töltötte nálunk a szilvesztert és ha jól emlékszem itt maradt néhány ruhája. Lenánál kicsit teltebb volt és magasabb, de inkább az ő ruháit adom oda, mint az anyámét, az gáz lenne, vagy csak én gondolom így? Hamarosan meg is találtam az itt felejtett ruhákat és kivettem belőle azokat, amik először a kezembe akadtak. Mivel pólót nem találtam benne, az én egyik pulcsimat vittem le neki.
- Találtam neked néhány ruhát! - nyomtam a kezébe. - A fürdőben átöltözhetsz! - mutattam az egyik ajtóra.
Már több százszor járt nálunk, mégis elmondtam neki, mert nem hittem, hogy ilyen állapotban képes lenne felidézni a házunk alaprajzát. Amíg ő öltözött én is felvettem valami szárazat.
10 perc múlva már mindketten a nappali kanapéján ültünk szárazon, egy bögre forró teát szürcsölve. Lena már picit jobban volt, de még mindig nem volt önmaga. Olyan volt mint egy rossz klón. Lena testében volt, de az élni akarás utolsó szikrája is elfogyott belőle, már csak egy báb volt, még lélegzett és mozgott, de már nem élt. Csak volt, de mégsem. Egyszerűen olyan volt, mint aki arra vár, hogy a kaszás eljöjjön érte és ő pedig mosolyogva üdvözölhesse.
- Lena! - ráztam meg a szeme előtt a kezem, mikor nem válaszolt.
Erre sem reagált csak két perc múlva fordult felém és emelte rám a tekintetét. Zavart volt és sokkos, szinte már majdnem idegi roncs. Tudtam, hogy ő Lena, a barátom, de volt néhány pillanat, amikor kifejezetten féltem tőle. Azt hittem, hogy nem ismer meg és ha bármi rosszat mondok, vagy beüt nála a sokk képes lenne nekem támadni.
- Jól vagy? - kérdeztem. - Minden oké?
- Ühüm - válaszolta. Ez volt ez első alkalom, hogy mióta hazahoztam válaszolt a kérdésemre. Ez határozottan jó jel volt. - Kaphatok még? - nyújtotta felém a bögréjét.
- Persze - mosolyodtam el és elvettem tőle.
Azt hiszem kezd ismét "kijózanodni" a sokkból, legalábbis úgy tűnik.

A fejem hasogatott és szét akart szakadni, a testem remegett és mindenhol zsibbadt, szinte minden porcikám fájón nyilallt belém, minden mozdulatnál. A beszéd is nehezemre esett, és nem tudtam tisztán gondolkodni. Csak néztem ki a fejemből. Aztán ismét világossá vált számomra, hogy én ezt nem bírom tovább. Ez túl sok!
Nem szóltam semmit csak lerúgtam magamról a takarót, felálltam a kanapéról és elindultam a végzetem felé. Több százszor jártam már a házban, tudtam jól mit hol tartanak. A lépcső mellett egy kis eldugott ajtó volt, a pincébe vezetett, de inkább amolyan tárolónak szolgált. Mindent tartottak ott. Bútorokat, használt, tönkrement dolgokat, régi ruhákat és Mrs. Martinson a tisztítószereit, amik közül néhány erősen mérgező. Lassan nyitottam ki az ajtót, nehogy Matt meghallja. Tudom, szemét dolog tőlem amiért az ő házában akarok végezni magammal, de nem hagyott más választást.
Ha hagyott volna megfulladni, nem kellene ezt tennem, dühöngött.
Lassan lépdeltem le a recsegő lépcsőn és azonnal megláttam amit kerestem. Egy nagy kék műanyag dobozban ott sorakoztak a halálosabbnál halálosabb szerek.
- Lena! - hallottam meg Matt hangját, majd ismét és ismét.


Kapkodva kezdtem áttúrni őket sietve, mielőtt Matty rájön mit is tervezek. A szereket össze vissza lökdöstem, dobáltam ki a dobozból nem törődve semmivel, már senki nem fog leszidni mert kupit csináltam. Aztán megtaláltam egy fekete üveget, nem tudom mi volt, de a tetején ott virított az a koponya cuccos, ami a mérgező vegyi hulladékokon szokott. Mintha könyörgött volna, hogy igyam meg. Egy nagy "Igyál meg" cédula virított rajta a fejemben.


Azonnal kinyitottam és az orromat megcsapta az a maró illat, ami belőle áradt. Ez biztosan megteszi a hatását. Szétmarja a nyelvemet, a nyelőcsövemet, a torkomat, a légcsövemet és ha eljut odáig a belső szerveimet is. Nem voltam jó soha biológiából így nem tudtam mit tesz tönkre, de azt még én is vágtam, hogy biztos a halál, és, hogy baromira fájdalmas lesz. Szinte éreztem már a számban az ízét, ahogy egyre közelítettem az ajkaimhoz az üvegecske száját. Utolsó levegő, már a számnál volt. És akkor hirtelen ütést éreztem, a kezemből kirepült az üveg, a földre esett és kiömlött a tartalma a padlóra.
- Te normális vagy, basszus? - üvöltött rám Matt. - Egy nap alatt hányszor próbálod meg kinyírni magad?
- Ha hagytad volna, hogy véghez vigyem az első alkalommal, mikor felvágtam az ereimet, vagy ma reggel, akkor nem kellett volna ezt tennem, de te ezt is elbasztad! Csak tovább kínzol!! - üvöltöttem az arcába. - Nem érted? Rosszat teszel azzal, hogy húzod a halálomat! Úgysem lehetsz mindig mellettem és akkor megölöm magam! Ne nehezítsd meg még jobban! - kiabáltam.
Matt meglendítette a kezét és nem durván, hogy maradandó nyomot hagyjon de pofon vágott, mire azonnal elhallgattam. A csípő helyre kaptam a kezem.
- Végre befejezted! - kiabálta. - Elegem van! Szerinted nekem jó azt látni, hogy egy barátom meg akarja ölni magát? Szerinted nekem ez jó érzés? És a családod? Szerinted nekik nem fájna? Gondolkozz el egy kicsit. Az öngyilkosság nem viszi el a fájdalmat, hanem más valakinek adja! - dühöngött Matt.
- Mégis kinek hiányoznék? - kiabáltam könnyes szemmel. - Ki a jó franc hiányolna engem? A családom? Örülnének, hogy kikerülök a képből? Barátaim? Egy sincs! Senki nem foglalkozik egy ilyen szerencsétlennel mint én!
- Én a barátod vagyok! - közölte nyugodtabb hangnemben. - És nekem hiányoznál!
- Sajnálom Matt - mondtam, és őszintén gondoltam.
Matt fújtatott egyet majd keresett egy rongyot, amivel föltörölheti a kiömlött sósavat, mert az volt, sósav. Közben én sem tétlenkedtem. Megtaláltam valamit, amitől Matt már nem tud megmenteni.
- Sajnálom Matty - mondtam, majd csak a fegyver félreismerhetetlen hangját lehetett hallani, ahogy kibiztosítottam és a fejemhez emeltem, pontosan a halántékomhoz.
Még jó, hogy Martinsonék mindent a pincében tárolnak, és hogy Mr. Martinson rendőr és van egy otthoni fegyvere is. Matt aggodalmasan nézett felém.


- Lena - kezdte halkan - Add azt ide! Beszéljük meg! Ezzel nem oldasz meg semmit!
- De igen! - üvöltöttem. - Mindent megoldok! Szarok rá mindenre! Meg akarok dögleni!! Nem érted! Ennyire nehéz felfogni? Meg akarok dögleni! - kiabáltam, majd megrántottam az ujjamat, vele együtt meghúzva a ravaszt és vártam, hogy a golyó a fejembe repüljön és az agyammal és a éremmel kitapétázza a pince fehér falait.

2014. március 23., vasárnap

11. ♦Breathe Again♦

Hát sziasztok, megérkeztem az újabb sokkoló résszel, ahogy mindig most is üt, de most szerintem nem akkorát. Mert most véget ér a szenvedés! Remélem tetszikelni fog, a maga ijesztően bizarr módján...

A fényalagút hívogatott, szinte húzott maga felé. Én pedig felé nyúltam, hagytam, hogy a fényesség átjárja a testemet. Egyre közeledtem felé. Már nem éreztem semmit, elmúlt minden, a szemeim le akartak csukódni, de én ez nem akartam, látni akartam, ahogy közeledik felém a fényesség. Hívogatott, én pedig nem tudtam ellenállni a késztetésnek és úszni kezdtem felé. egyre feljebb és feljebb. Szinte éreztem ahogy a fény körém fonódik, először a csuklómra gabalyodik.


A fény meleg volt, vagy csak az én testem kezdett kihűlni, nem tudom, már nem tudtam tisztán gondolkodni. Csak a fényt láttam magam előtt, ami egyre inkább felfelé vitt.
Ha felfelé visz, akkor az azt jelenti, hogy a mennybe kerülök? Azt jelenti, hogy nem kárhozom el?
Megérte vízbe fúlni és nem szétloccsanni egy sziklán. Talán minden ember okkal születik, előre meghatározott célokkal és elvárásokkal. Talán vannak akik nem is teljesítik be sorsukat, vannak akik csak idejük végén, és vannak akik nagyon korán. Mégis mi értelme élni ha már nincs miért? Ha már bevégezted a feladatodat? Valószínűleg én már megtettem azt, ami számomra meg volt írva, csak nem tudom mi volt az. Bizonyára egy egyszerű dolog, végülis ki bízna egy fontos dolgot egy olyan szerencsétlenre, mint én? Talán az volt a feladatom, hogy megszabadítsam a világot magamtól, ezért jutok a mennybe, mert egy jó dolgot tettem. Lehetséges, hogy a létezésemnek nem is volt értelme, csak éltem mert születtem és haltam mert szerettem. Talán az a sorsom, hogy megtapasztaljam milyen a földi szenvedés és kárhozás, hogy tudjam majd értékelni azt a gondtalanságot, ami rám vár. Lehet, hogy csak azért születtem, hogy fájdalmat okozzak másoknak. Olyan embereknek akik törődtek velem. Azért, hogy megtanítsam nekik mi is az a halál és jobban értékeljék az életüket, hogy tanuljanak a hibámból. Végülis minden ember jó valamire, én ha másra nem is csak elrettentő példának. 5982 napja jöttem a világra. 1997 november 4.én születtem, 16 évet 4 hónapot és 18 napot és 6 órát éltem. Haltam: 2014 március 22.én. Szar életem volt. 13 éves korom óta depressziós vagyok, 14 évesen vagdosni kezdtem magamat, 15 évesen öngyilkos hajlamaim lettek és 16 évesen meghaltam. Micsoda szép befejezés ez egy elcseszett életnek, csak lebegni a semmiben és nézni, ahogy a fény magába szippant és elnyeli a testemet. Éreztem, ahogy a fénynyalábok megfeszülnek a karom körül és egyre csak húznak felfelé. Én pedig, hagytam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Mosollyal az arcomon fogadtam.


Szinte repültem, szálltam a levegőben, mielőtt a vízbe csapódtam, ami engedelmesen nyílt szét a fejem felett és engedett utat nekem. Suhantam a vízben. A szememmel kutattam, egy folt, egy mozzanat bármilyen árulkodó jel után, de a sötét vízben nem voltak túl jók a fény és látási viszonyok. Féltem, hogy elkéstem, rettegtem attól, hogy későn érkeztem és emiatt Lena...
Nem tudom meddig lehettem a víz alatt, mire megláttam magam alatt egy-két méterre egy fehér lebegő valamit. Mielőtt gondolkodtam volna, már azonnal felé kezdtem úszni. Nem tévedtem, Lena volt az. Élettelenül, mozdulatlanul lebegett a semmiben, a bőre fehér volt és hideg mikor megragadtam a csuklóját és felfelé kezdtem húzni. Az arcán árulkodó mosoly játszott és szenvedés vegyes egyvelege. Túl hideg volt, és túlságosan messze volt még a felszín. Izmaimat megfeszítve kezdtem kapálózni, hogy a felszínre jussunk. A levegőm már fogyott, vészesen fogyott, de ki kellett tartanom. A tüdőm oxigénért kiáltott, de a felszín még méterekkel fölöttünk volt és Lena teste is húzott lefelé. A józan emberi elmém azt súgta engedjem el a lány, vissza oda ahová saját maga lökte magát, de a szívem sajdult bele a gondolatba, hogy anélkül feladom őt, hogy egyáltalán megpróbáltam volna megmenteni.
NEM! A felszínre juttatom és megmentem! Vagy vele halok!
Elkeseredetten úsztam és csak úsztam egy4re gyorsabban már amennyire tudtam. A felszínen áttörő fényes napsugarak egyre jobban vakítottak el, így gondoltam egyre közeledek a levegőbe. Egy pillanat múlva hatalmas levegővel robbantam ki a vízből. Kapkodtam a levegőt, közben Lenat a karjánál fogva a felszínre húztam és szorosan magamhoz öleltem. Nem lélegzett, de talán még megmenthetem.
- Tarts ki! Nem halhatsz meg! - suttogtam elkeseredettem, miközben a part felé kezdtem úszni vonszolva őt magam után. - Gyerünk.
A sziklás parthoz érve Lenát könnyedén a karjaimba kaptam és kibukdácsoltam közülük, majd a lányt azonnal a földre fektettem és azonnal hozzáláttam az újjáélesztéshez. Nekem kellett cselekednem, ha mentőket hívok addig végleg elveszítem és különben is a telefonom beázott, mikor a vízbe ugrottam utána.
- Tarts ki Lena! Nem halhatsz meg! - beszéltem hozzá, miközben megkezdtem a szívmasszást és a szájon át való lélegeztetést.
A teste hideg volt, de még nem hűlt ki teljesen, még motoszkált benne egy kis élet, azon keresztül fogom visszarángatni magamhoz. Nem halhat meg így, én fogom megölni amiért meg akarta ölni magát. Elkeseredetten próbálkoztam és próbálkoztam.
- Lena! - könyörögtem.
Csakhogy nem Lena feküdt ott, hanem egy viaszbábú az ő arcával. Mintha soha nem is lett volna életben, abban a pillanatban pedig biztosan nem volt. Egyszer elbizonytalanodtam, úgy éreztem ostobaság ott sürögni-forogni körülötte, kirázni a vizet a tüdejéből, és a többi. Nem volt pulzusa és a viaszbábuk nem lélegeznek. De aztán észbe kaptam. Ő Lena, nem egy bábú, ő az én Lenám.
Nem hagyom meghalni!
Rettegtem attól, hogy valamilyen maradandó agykárosodása marad, mivel nem tudtam meddig volt a vízben, de nem érdekelt, neki még élnie kell! Majd én vigyázok rá, soha többé nem fogom hagyni, hogy bármi szörnyűség történjen vele. Én leszek a védelmezője, majd megtanítom élni. Majd megtanítom boldognak lenni. Neki még feladata van ebben a világban. Az, hogy ezek után a szörnyűségek után megtapasztalja, mit is jelent az a szó, hogy boldogság. Majd én megmutatom neki, én leszek az, aki majd megtanítja, hogy van értelme élnie, hogy megmutassam neki még lehet boldog ebben a világban, hogy vannak akiknek igenis fontos, akiknek számít, hogy ő él vagy hal. Megtanítom neki, milyen is az élni akarás. És majd több évtized múlva, szomorúan fog visszaemlékezni rá, milyen hülye is volt, amiért meg akarta tagadni magától az életet, majd az unokáit dédelgetve rájön mennyire ostoba volt, és megérte küzdeni azért, hogy éljen és elviselni minden fájdalmat, hogy elérje az igazi boldogságot.
- Boldog lehetsz! Megtanítom, hogyan legyél az, csak kérlek nyisd ki a szemed! - könyörögtem. - Lena!
Nem adtam fel, nem akartam, tudtam, hogy megmenthetem, de sehogy sem akart sikerülni, kezdtem azt hinni, hogy már késő, de mégsem álltam le. Elkeseredetten próbáltam újra és újra, kipumpálni, kirázni a tüdejéből a vizet, de Lena meg sem mozdult.
Aztán egyszer, mikor már a feladás határán voltam megmozdult. A szája elnyílt és köpött, a víz kirobbant belőle, nem az összes, talán csak egy kicsi, de ez erőt adott arra, hogy fojtassam és azt is tettem, amíg szépen lassan vissza nem köpte az összes vizet, amit magába szívott. Szinte kirobbant belőle nagy köhögések kíséretében. Nem volt túl sok, még éppen időben érkeztem. A nyakán hevesen verdeső érnél éreztem, ahogy áramlik a vére, próbál visszajutni a sejtjeibe és tisztán éreztem, ahogy elkezd lélegezni, levegővel tölti meg a tüdejét. És nem vízzel. Talán éppen eszméleténél volt, néha-néha megrebbent a szempillája és lélegzett, határozottan lélegzett.
- Ezaz! - kiáltottam fel. - Megmentettem!
Már csak abban reménykedtem, hogy nem marad semmilyen maradandó agyi károsodása és mihamarabb felépül. Stabilizáltam az állapotát, már csak el kell vinnem innen, be a kórházba, mielőtt megfázik és tüdőgyulladást kap, ami egy ilyen után nem biztos, hogy szerencsés. A teste hideg volt, ahogy a karjaimba vettem és elindultam vele visszafelé a kocsimhoz. A nyakamnál éreztem a légzését és ez megnyugtatott. Ez volt a legcsodásabb dolog amit valaha hallottam. Élt!


Na ennyi volt....(pontpontpontpontpont).......

2014. március 16., vasárnap

10. ♦Drowning♦

Az autóm fényszórója sietve pásztázta végig az erdős részt és hasított bele a félhomályba. Tövig nyomtam a gázpedált, ahogy végigszáguldottam a kihalt földúton. A szívem kalapált, féltem, hogy elkések. Tudtam Lena mire készül, vagy legalábbis mire készülhet, ha erre a kihalt részre jön egyedül egy öngyilkossági kísérlet után.
Már így is késésben voltam, Lena így is előnyben volt már. Mikor bementem a kórházba céltudatosan elindultam Lena szobája felé, de amikor beléptem lesokkoltam. Lena nem volt sehol, először azt hittem kiment a mosdóba vagy az orvosa éppen megvizsgálja őt, vagy a nővérek kicserélik a kötszert a kezén, de mindez szertefoszlott mikor egy ápolónő közölte velem, hogy állítólag az orvosa hazaengedte. Idegesen rohantam végig a kórházon, majd ki az utcára. Valahogy biztos voltam benne, hogy Lena nem ment haza és ezt meg is erősítette a nővére mikor felhívtam. Ideges lettem, valószínű volt, hogy mire készül. Mit csinálna egy zaklatott tini, aki sikeresen elhagyta a kórházat egy öngyilkossági kísérlet után? Befejezi amit elkezdett! Próbálkoztam az ő fejével gondolkodni.
Vajon mit csinálnék ha öngyilkos akarnék lenni? 1. Felvágnám az ereimet, azzal már próbálkozott, elbukott és különben is, hogy tudná azt megcsinálni anélkül, hogy nem megy haza. 2. Gyógyszer, ahhoz is haza kell mennie. Oké mi van még? Leugrik egy épület tetejéről?
Idegesen néztem végig minden közelben lévő magas épület tetejét, de egyiken sem láttam. Ettől függetlenül mégsem nyugodtam meg. Megcsörgettem a telefonját, kicsörgött. De nem vette fel.
- Basszus Lena! Ne csináld ezt velem!!!
Mit csinálhat még? Vonat elé ugrik? Nem, az messze van innen! Fegyvert nem tud szerezni és mérget sem!
- Mizu tesó? -  hallottam meg az öcsém hangját.
Kedvem lett volna behúzni neki egyet, de azzal is csak időt adok Lena számára. Sietnem kell.
- Most nincs erre időm öcsi! Sietnem kell! Sürgősen meg kell találnom valakit! - mondtam majd könnyedén elmentem mellette.
- Ha te mondod. Akkor menj csak! Nem tartunk fel.
- Lenát nem láttad errefelé? Nagyon sürgős! - próbálkoztam.
- De igen! - mondta majd elindultak.
Azonnal reagáltam és megragadtam az öcsém vállát, megráztam. Rettentően aggódtam és ideges voltam.
- Hol van? Merre ment? - kiabáltam.
- A Maple Streetre fodult be! - nyögte ki mire elengedtem, vagy inkább eltaszítottam magamtól és odarohanva az autómhoz elhajtottam.
És itt vagyok most, tövig nyomom a gázpedált, próbálom elhinni, hogy nem kések el és nem csak Lena kihűlt holttestét találom meg. Lelkileg próbáltam felkészíteni magam a legrosszabbra. Egy idő után az út leszűkült és már nem tudtam tovább haladni autóval, ezért kénytelen voltam kiszállni és rohanni. Már csak alig 200 méternyire lehettem a folyótól, mivel már hallottam a csordogálását, de hirtelen mást is meghallottam. Egy csobbanás összetéveszthetetlen hangját. Nem egy kis kődarab csobbanásának tűnt, ez valami nagyobb volt, mint egy emberi test.
- Te jó isten - lihegtem miközben gyorsabb tempóra kapcsoltam.
Rohantam végig az ösvényen, nem törődve azzal, hogy néhány fa ága az arcomba csapódik vagy felsérti a bőrömet. Lena életéről volt szó. Egyre közelebbről hallottam a folyót és már a híd körvonalai is kirajzolódtak előttem. Sajnos a fülem nem hazudott, tényleg nem volt rajta senki. Tovább futottam, már láttam a víz felszínét, majd hamarosan ráléptem a híd rozoga deszkáira is, amik recsegve ropogva nyikorogtak alattam. Az sem érdekelt volna ha beszakad alattam. Tekintetemmel a vízfelszínt pásztáztam.
Lehetséges, hogy nem őt hallottam? Vagy elsodorta a folyó sodrása? Nem, itt nem olyan erős a sodrás.
És aztán megláttam. A folyó sötét vizében, 3-4 méternyire a felszín alatt egy fehér foltot. Nem mozgott, nem úszott és buborékok sem jöttek a felszínre tanúságát adva, hogy még lélegzik. Csak lebegett a vízben...Egy artikulálatlan üvöltés hagyta el a számat, majd gondolkodás nélkül a folyóba vetettem magam, nem törődve azzal, hogy nekem is bajom eshet.




Olyan volt mintha repülnék. A szél könnyedén süvített el mellettem, de mindez csak pár pillanatig tartott, majd a vízbe csapódtam, ami szinte áramütésként ért. A hideg folyó egy pillanat alatt körém áradt és jeges ölelésével őrjítő sebességgel nyelte el és fogadta magába a testemet, ami a halálba kívánkozott. Imádkoztam istenhez, akiben nem is hittem, hogy ne kárhozzak el, vagy ha mégis akkor legalább csapódjak neki egy kődarabnak és a koponyám azon loccsanjon szét. Hallottam a sikoltást, amikor a vízbe csapódtam. Kétségbeesett és könyörgő volt. A sötét hideg azonnal körülölelt és kitöltött körülöttem mindent és egyre jobban hívogatott magába, le a sötét mélybe. Száguldottam a folyómeder felé.


Sötét víz rohant keresztül rajtam. A jeges ár beterített és elnyelt. Nem láttam semmit csak az őrjítő sötétséget és nem bírtam belőle kimászni sem. A sötét víz örvénylett, hullámzott körülöttem én pedig elvesztem ebben a pokoli zűrzavarban. Aztán már csak lebegtem és lassan merültem egyre lejjebb. Tőlem nem messze néhány nagy, kemény szikla halmozódott fel egy kupacban, közel a felszínhez. Ha egy méterrel odébb ugrok akkor gyorsabb lett volna minden és érzékelten, ha a fejem azokon a sziklákon végezte volna. De akkor maradt a nehezebb út.


Nem olyan volt mint képzeltem. Békés volt, sötét és csendes. A víz rettentően hideg volt, de próbáltam pozitívan gondolkodni, mindjárt vége. Nem mozogtam, nem is próbáltam meg úszni és a felszínre juttatni magam, hagytam, hogy a víz magához hívogasson és süllyedjek lefelé a mélybe. Egy ideig kellemes volt a mindent kitöltő sötétség, de mikor fogyni kezdett a levegőm, erőlködnöm kellett, hogy ne kezdjek el őrjöngve kapálózni, hogy a felszínre jussak és oxigénnel töltsem meg a tüdőmet, ami kétségbeesetten kiáltott érte. Meg akartam halni, azt akartam, hogy a sötét víztől megteljen a tüdőm és soha többé ne kelljen lélegeznem ennek az undorító, keserves világnak a romlott levegőjét. Ezerszer rosszabb volt, mint ahogyan képzeltem. Nem bírtam elviselni. De ez csak még több erőt adott ahhoz, hogy végigcsináljam.


Kifújtam azt a parányi, megmaradt levegőt, ami még bennem volt és mosolyogva néztem, ahogy a szép kis levegőbuborékok elindulnak felfelé én pedig egyre távolabbról és lejjebbről láttam őket, ahogy a mélység hívogatott. Az agyam azt üvöltötte, hogy levegőt kell vennem és én azt is tettem. Egy hatalmas levegőt vettem a felszín alatt, magamba szívva a sötét fodrozódó vizet.De levegő helyett, csak hideg, víz áramlott a számba, kitöltötte a légcsövemet és sötét víz ömlött a tüdőmbe. pokolian fájt, de már úgyis mindegy volt. Nem akartam küzdeni az elkerülhetetlennel szemben, már mindennek vége volt, minden próbálkozás kudarcba fulladt volna. Így legalább a próbálkozások nem fúltak meg, csak én fogok. A víz égette, marta a légcsövemet, ahogy végiglüktetett rajta egyenest a tüdőmbe, ahol szinte hallottam a tüdőhólyagocskáim kétségbeesett sikolyát. Borzalmas kínokat éltem át. A testem öntudatlanul rángatózott, vergődtem a mélyben. A tüdőm fájdalmasan kiáltott levegőért, de helyette ismét jeges folyadék árasztotta el...én pedig öntudatlanul lebegtem a sötét semmiben. A felszínen áttörő gyenge napsugarakat csodálva, mosollyal az arcomon közeledtem a fényalagút felé. Lehet, hogy a kénköves pokolba visz, de vállalom, már nem akarok élni....