A fényalagút hívogatott, szinte húzott maga felé. Én pedig felé nyúltam, hagytam, hogy a fényesség átjárja a testemet. Egyre közeledtem felé. Már nem éreztem semmit, elmúlt minden, a szemeim le akartak csukódni, de én ez nem akartam, látni akartam, ahogy közeledik felém a fényesség. Hívogatott, én pedig nem tudtam ellenállni a késztetésnek és úszni kezdtem felé. egyre feljebb és feljebb. Szinte éreztem ahogy a fény körém fonódik, először a csuklómra gabalyodik.
Ha felfelé visz, akkor az azt jelenti, hogy a mennybe kerülök? Azt jelenti, hogy nem kárhozom el?
Megérte vízbe fúlni és nem szétloccsanni egy sziklán. Talán minden ember okkal születik, előre meghatározott célokkal és elvárásokkal. Talán vannak akik nem is teljesítik be sorsukat, vannak akik csak idejük végén, és vannak akik nagyon korán. Mégis mi értelme élni ha már nincs miért? Ha már bevégezted a feladatodat? Valószínűleg én már megtettem azt, ami számomra meg volt írva, csak nem tudom mi volt az. Bizonyára egy egyszerű dolog, végülis ki bízna egy fontos dolgot egy olyan szerencsétlenre, mint én? Talán az volt a feladatom, hogy megszabadítsam a világot magamtól, ezért jutok a mennybe, mert egy jó dolgot tettem. Lehetséges, hogy a létezésemnek nem is volt értelme, csak éltem mert születtem és haltam mert szerettem. Talán az a sorsom, hogy megtapasztaljam milyen a földi szenvedés és kárhozás, hogy tudjam majd értékelni azt a gondtalanságot, ami rám vár. Lehet, hogy csak azért születtem, hogy fájdalmat okozzak másoknak. Olyan embereknek akik törődtek velem. Azért, hogy megtanítsam nekik mi is az a halál és jobban értékeljék az életüket, hogy tanuljanak a hibámból. Végülis minden ember jó valamire, én ha másra nem is csak elrettentő példának. 5982 napja jöttem a világra. 1997 november 4.én születtem, 16 évet 4 hónapot és 18 napot és 6 órát éltem. Haltam: 2014 március 22.én. Szar életem volt. 13 éves korom óta depressziós vagyok, 14 évesen vagdosni kezdtem magamat, 15 évesen öngyilkos hajlamaim lettek és 16 évesen meghaltam. Micsoda szép befejezés ez egy elcseszett életnek, csak lebegni a semmiben és nézni, ahogy a fény magába szippant és elnyeli a testemet. Éreztem, ahogy a fénynyalábok megfeszülnek a karom körül és egyre csak húznak felfelé. Én pedig, hagytam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Mosollyal az arcomon fogadtam.
Szinte repültem, szálltam a levegőben, mielőtt a vízbe csapódtam, ami engedelmesen nyílt szét a fejem felett és engedett utat nekem. Suhantam a vízben. A szememmel kutattam, egy folt, egy mozzanat bármilyen árulkodó jel után, de a sötét vízben nem voltak túl jók a fény és látási viszonyok. Féltem, hogy elkéstem, rettegtem attól, hogy későn érkeztem és emiatt Lena...
Nem tudom meddig lehettem a víz alatt, mire megláttam magam alatt egy-két méterre egy fehér lebegő valamit. Mielőtt gondolkodtam volna, már azonnal felé kezdtem úszni. Nem tévedtem, Lena volt az. Élettelenül, mozdulatlanul lebegett a semmiben, a bőre fehér volt és hideg mikor megragadtam a csuklóját és felfelé kezdtem húzni. Az arcán árulkodó mosoly játszott és szenvedés vegyes egyvelege. Túl hideg volt, és túlságosan messze volt még a felszín. Izmaimat megfeszítve kezdtem kapálózni, hogy a felszínre jussunk. A levegőm már fogyott, vészesen fogyott, de ki kellett tartanom. A tüdőm oxigénért kiáltott, de a felszín még méterekkel fölöttünk volt és Lena teste is húzott lefelé. A józan emberi elmém azt súgta engedjem el a lány, vissza oda ahová saját maga lökte magát, de a szívem sajdult bele a gondolatba, hogy anélkül feladom őt, hogy egyáltalán megpróbáltam volna megmenteni.
NEM! A felszínre juttatom és megmentem! Vagy vele halok!
Elkeseredetten úsztam és csak úsztam egy4re gyorsabban már amennyire tudtam. A felszínen áttörő fényes napsugarak egyre jobban vakítottak el, így gondoltam egyre közeledek a levegőbe. Egy pillanat múlva hatalmas levegővel robbantam ki a vízből. Kapkodtam a levegőt, közben Lenat a karjánál fogva a felszínre húztam és szorosan magamhoz öleltem. Nem lélegzett, de talán még megmenthetem.
- Tarts ki! Nem halhatsz meg! - suttogtam elkeseredettem, miközben a part felé kezdtem úszni vonszolva őt magam után. - Gyerünk.
A sziklás parthoz érve Lenát könnyedén a karjaimba kaptam és kibukdácsoltam közülük, majd a lányt azonnal a földre fektettem és azonnal hozzáláttam az újjáélesztéshez. Nekem kellett cselekednem, ha mentőket hívok addig végleg elveszítem és különben is a telefonom beázott, mikor a vízbe ugrottam utána.
- Tarts ki Lena! Nem halhatsz meg! - beszéltem hozzá, miközben megkezdtem a szívmasszást és a szájon át való lélegeztetést.
A teste hideg volt, de még nem hűlt ki teljesen, még motoszkált benne egy kis élet, azon keresztül fogom visszarángatni magamhoz. Nem halhat meg így, én fogom megölni amiért meg akarta ölni magát. Elkeseredetten próbálkoztam és próbálkoztam.
- Lena! - könyörögtem.
Csakhogy nem Lena feküdt ott, hanem egy viaszbábú az ő arcával. Mintha soha nem is lett volna életben, abban a pillanatban pedig biztosan nem volt. Egyszer elbizonytalanodtam, úgy éreztem ostobaság ott sürögni-forogni körülötte, kirázni a vizet a tüdejéből, és a többi. Nem volt pulzusa és a viaszbábuk nem lélegeznek. De aztán észbe kaptam. Ő Lena, nem egy bábú, ő az én Lenám.
Nem hagyom meghalni!
Rettegtem attól, hogy valamilyen maradandó agykárosodása marad, mivel nem tudtam meddig volt a vízben, de nem érdekelt, neki még élnie kell! Majd én vigyázok rá, soha többé nem fogom hagyni, hogy bármi szörnyűség történjen vele. Én leszek a védelmezője, majd megtanítom élni. Majd megtanítom boldognak lenni. Neki még feladata van ebben a világban. Az, hogy ezek után a szörnyűségek után megtapasztalja, mit is jelent az a szó, hogy boldogság. Majd én megmutatom neki, én leszek az, aki majd megtanítja, hogy van értelme élnie, hogy megmutassam neki még lehet boldog ebben a világban, hogy vannak akiknek igenis fontos, akiknek számít, hogy ő él vagy hal. Megtanítom neki, milyen is az élni akarás. És majd több évtized múlva, szomorúan fog visszaemlékezni rá, milyen hülye is volt, amiért meg akarta tagadni magától az életet, majd az unokáit dédelgetve rájön mennyire ostoba volt, és megérte küzdeni azért, hogy éljen és elviselni minden fájdalmat, hogy elérje az igazi boldogságot.
- Boldog lehetsz! Megtanítom, hogyan legyél az, csak kérlek nyisd ki a szemed! - könyörögtem. - Lena!
Nem adtam fel, nem akartam, tudtam, hogy megmenthetem, de sehogy sem akart sikerülni, kezdtem azt hinni, hogy már késő, de mégsem álltam le. Elkeseredetten próbáltam újra és újra, kipumpálni, kirázni a tüdejéből a vizet, de Lena meg sem mozdult.
Aztán egyszer, mikor már a feladás határán voltam megmozdult. A szája elnyílt és köpött, a víz kirobbant belőle, nem az összes, talán csak egy kicsi, de ez erőt adott arra, hogy fojtassam és azt is tettem, amíg szépen lassan vissza nem köpte az összes vizet, amit magába szívott. Szinte kirobbant belőle nagy köhögések kíséretében. Nem volt túl sok, még éppen időben érkeztem. A nyakán hevesen verdeső érnél éreztem, ahogy áramlik a vére, próbál visszajutni a sejtjeibe és tisztán éreztem, ahogy elkezd lélegezni, levegővel tölti meg a tüdejét. És nem vízzel. Talán éppen eszméleténél volt, néha-néha megrebbent a szempillája és lélegzett, határozottan lélegzett.
- Ezaz! - kiáltottam fel. - Megmentettem!
Már csak abban reménykedtem, hogy nem marad semmilyen maradandó agyi károsodása és mihamarabb felépül. Stabilizáltam az állapotát, már csak el kell vinnem innen, be a kórházba, mielőtt megfázik és tüdőgyulladást kap, ami egy ilyen után nem biztos, hogy szerencsés. A teste hideg volt, ahogy a karjaimba vettem és elindultam vele visszafelé a kocsimhoz. A nyakamnál éreztem a légzését és ez megnyugtatott. Ez volt a legcsodásabb dolog amit valaha hallottam. Élt!
Na ennyi volt....(pontpontpontpontpont).......
Lora!
VálaszTörlésAhogy írtad... igen teccikelt a maga ijesztően bizarr módján....
Nagyon örülök, hogy sikerült megmentenie az életét.... Ehhez a részhez sem tudok olyan sok mindent hozzáfűzni, tetszett, de tudod, hogy ennél a blognál nem igazán találom a szavakat...
Siess a kövivel!
Szejetlek♥