10. ♦Drowning♦

Az autóm fényszórója sietve pásztázta végig az erdős részt és hasított bele a félhomályba. Tövig nyomtam a gázpedált, ahogy végigszáguldottam a kihalt földúton. A szívem kalapált, féltem, hogy elkések. Tudtam Lena mire készül, vagy legalábbis mire készülhet, ha erre a kihalt részre jön egyedül egy öngyilkossági kísérlet után.
Már így is késésben voltam, Lena így is előnyben volt már. Mikor bementem a kórházba céltudatosan elindultam Lena szobája felé, de amikor beléptem lesokkoltam. Lena nem volt sehol, először azt hittem kiment a mosdóba vagy az orvosa éppen megvizsgálja őt, vagy a nővérek kicserélik a kötszert a kezén, de mindez szertefoszlott mikor egy ápolónő közölte velem, hogy állítólag az orvosa hazaengedte. Idegesen rohantam végig a kórházon, majd ki az utcára. Valahogy biztos voltam benne, hogy Lena nem ment haza és ezt meg is erősítette a nővére mikor felhívtam. Ideges lettem, valószínű volt, hogy mire készül. Mit csinálna egy zaklatott tini, aki sikeresen elhagyta a kórházat egy öngyilkossági kísérlet után? Befejezi amit elkezdett! Próbálkoztam az ő fejével gondolkodni.
Vajon mit csinálnék ha öngyilkos akarnék lenni? 1. Felvágnám az ereimet, azzal már próbálkozott, elbukott és különben is, hogy tudná azt megcsinálni anélkül, hogy nem megy haza. 2. Gyógyszer, ahhoz is haza kell mennie. Oké mi van még? Leugrik egy épület tetejéről?
Idegesen néztem végig minden közelben lévő magas épület tetejét, de egyiken sem láttam. Ettől függetlenül mégsem nyugodtam meg. Megcsörgettem a telefonját, kicsörgött. De nem vette fel.
- Basszus Lena! Ne csináld ezt velem!!!
Mit csinálhat még? Vonat elé ugrik? Nem, az messze van innen! Fegyvert nem tud szerezni és mérget sem!
- Mizu tesó? -  hallottam meg az öcsém hangját.
Kedvem lett volna behúzni neki egyet, de azzal is csak időt adok Lena számára. Sietnem kell.
- Most nincs erre időm öcsi! Sietnem kell! Sürgősen meg kell találnom valakit! - mondtam majd könnyedén elmentem mellette.
- Ha te mondod. Akkor menj csak! Nem tartunk fel.
- Lenát nem láttad errefelé? Nagyon sürgős! - próbálkoztam.
- De igen! - mondta majd elindultak.
Azonnal reagáltam és megragadtam az öcsém vállát, megráztam. Rettentően aggódtam és ideges voltam.
- Hol van? Merre ment? - kiabáltam.
- A Maple Streetre fodult be! - nyögte ki mire elengedtem, vagy inkább eltaszítottam magamtól és odarohanva az autómhoz elhajtottam.
És itt vagyok most, tövig nyomom a gázpedált, próbálom elhinni, hogy nem kések el és nem csak Lena kihűlt holttestét találom meg. Lelkileg próbáltam felkészíteni magam a legrosszabbra. Egy idő után az út leszűkült és már nem tudtam tovább haladni autóval, ezért kénytelen voltam kiszállni és rohanni. Már csak alig 200 méternyire lehettem a folyótól, mivel már hallottam a csordogálását, de hirtelen mást is meghallottam. Egy csobbanás összetéveszthetetlen hangját. Nem egy kis kődarab csobbanásának tűnt, ez valami nagyobb volt, mint egy emberi test.
- Te jó isten - lihegtem miközben gyorsabb tempóra kapcsoltam.
Rohantam végig az ösvényen, nem törődve azzal, hogy néhány fa ága az arcomba csapódik vagy felsérti a bőrömet. Lena életéről volt szó. Egyre közelebbről hallottam a folyót és már a híd körvonalai is kirajzolódtak előttem. Sajnos a fülem nem hazudott, tényleg nem volt rajta senki. Tovább futottam, már láttam a víz felszínét, majd hamarosan ráléptem a híd rozoga deszkáira is, amik recsegve ropogva nyikorogtak alattam. Az sem érdekelt volna ha beszakad alattam. Tekintetemmel a vízfelszínt pásztáztam.
Lehetséges, hogy nem őt hallottam? Vagy elsodorta a folyó sodrása? Nem, itt nem olyan erős a sodrás.
És aztán megláttam. A folyó sötét vizében, 3-4 méternyire a felszín alatt egy fehér foltot. Nem mozgott, nem úszott és buborékok sem jöttek a felszínre tanúságát adva, hogy még lélegzik. Csak lebegett a vízben...Egy artikulálatlan üvöltés hagyta el a számat, majd gondolkodás nélkül a folyóba vetettem magam, nem törődve azzal, hogy nekem is bajom eshet.

Olyan volt mintha repülnék. A szél könnyedén süvített el mellettem, de mindez csak pár pillanatig tartott, majd a vízbe csapódtam, ami szinte áramütésként ért. A hideg folyó egy pillanat alatt körém áradt és jeges ölelésével őrjítő sebességgel nyelte el és fogadta magába a testemet, ami a halálba kívánkozott. Imádkoztam istenhez, akiben nem is hittem, hogy ne kárhozzak el, vagy ha mégis akkor legalább csapódjak neki egy kődarabnak és a koponyám azon loccsanjon szét. Hallottam a sikoltást, amikor a vízbe csapódtam. Kétségbeesett és könyörgő volt. A sötét hideg azonnal körülölelt és kitöltött körülöttem mindent és egyre jobban hívogatott magába, le a sötét mélybe. Száguldottam a folyómeder felé.

Sötét víz rohant keresztül rajtam. A jeges ár beterített és elnyelt. Nem láttam semmit csak az őrjítő sötétséget és nem bírtam belőle kimászni sem. A sötét víz örvénylett, hullámzott körülöttem én pedig elvesztem ebben a pokoli zűrzavarban. Aztán már csak lebegtem és lassan merültem egyre lejjebb. Tőlem nem messze néhány nagy, kemény szikla halmozódott fel egy kupacban, közel a felszínhez. Ha egy méterrel odébb ugrok akkor gyorsabb lett volna minden és érzékelten, ha a fejem azokon a sziklákon végezte volna. De akkor maradt a nehezebb út.

Nem olyan volt mint képzeltem. Békés volt, sötét és csendes. A víz rettentően hideg volt, de próbáltam pozitívan gondolkodni, mindjárt vége. Nem mozogtam, nem is próbáltam meg úszni és a felszínre juttatni magam, hagytam, hogy a víz magához hívogasson és süllyedjek lefelé a mélybe. Egy ideig kellemes volt a mindent kitöltő sötétség, de mikor fogyni kezdett a levegőm, erőlködnöm kellett, hogy ne kezdjek el őrjöngve kapálózni, hogy a felszínre jussak és oxigénnel töltsem meg a tüdőmet, ami kétségbeesetten kiáltott érte. Meg akartam halni, azt akartam, hogy a sötét víztől megteljen a tüdőm és soha többé ne kelljen lélegeznem ennek az undorító, keserves világnak a romlott levegőjét. Ezerszer rosszabb volt, mint ahogyan képzeltem. Nem bírtam elviselni. De ez csak még több erőt adott ahhoz, hogy végigcsináljam.

Kifújtam azt a parányi, megmaradt levegőt, ami még bennem volt és mosolyogva néztem, ahogy a szép kis levegőbuborékok elindulnak felfelé én pedig egyre távolabbról és lejjebbről láttam őket, ahogy a mélység hívogatott. Az agyam azt üvöltötte, hogy levegőt kell vennem és én azt is tettem. Egy hatalmas levegőt vettem a felszín alatt, magamba szívva a sötét fodrozódó vizet.De levegő helyett, csak hideg, víz áramlott a számba, kitöltötte a légcsövemet és sötét víz ömlött a tüdőmbe. pokolian fájt, de már úgyis mindegy volt. Nem akartam küzdeni az elkerülhetetlennel szemben, már mindennek vége volt, minden próbálkozás kudarcba fulladt volna. Így legalább a próbálkozások nem fúltak meg, csak én fogok. A víz égette, marta a légcsövemet, ahogy végiglüktetett rajta egyenest a tüdőmbe, ahol szinte hallottam a tüdőhólyagocskáim kétségbeesett sikolyát. Borzalmas kínokat éltem át. A testem öntudatlanul rángatózott, vergődtem a mélyben. A tüdőm fájdalmasan kiáltott levegőért, de helyette ismét jeges folyadék árasztotta el...én pedig öntudatlanul lebegtem a sötét semmiben. A felszínen áttörő gyenge napsugarakat csodálva, mosollyal az arcomon közeledtem a fényalagút felé. Lehet, hogy a kénköves pokolba visz, de vállalom, már nem akarok élni....