12. ♦Insanity♦

Még sokkolóbb, még bizarrabb, még depisebb és még véresebb mint szokott, csak mert most szarul vagyok!

Éreztem Lena leheletét a nyakamnál, ahogy visszafelé cipeltem a kocsimhoz. Nem volt nehéz, sőt kifejezetten könnyű volt, szinte alig volt súlya. A kis teste remegett a karjaimban. Teljesen átázott, ahogy én is. A haja vizesen összetapadva tapadt az arcára, miközben folyamatosan csöpögött belőle a víz. Oldalra simítottam az arcára tapadt tincseket.

- Nem hagyom, hogy meghalj! - suttogtam. - Mostantól boldog leszel!

 Pár perc séta után visszataláltam az autómhoz. Lenát beültettem az anyósülésre és gondosan bekapcsoltam a biztonsági övét meg minden. Nem zavart, hogy vizes lett a kocsim. Múltkor véres lett és az sem zavart, most egy kis víz miért idegesítene, ha Lena életben marad?

 - Oké, irány a kórház! - indítottam be a motort és a gázpedálra taposva elindultam.

- Nee - törte meg egy halk, szenvedő hangocska a némaságot. - Ne vigyél vissza! Csak oda ne!

- Lena - fordultam azonnal felé. - Jól vagy?

- Miért jöttél utánam? - kérdezte. - Miért húztál ki?

- Mert nem halhatsz meg! - válaszoltam egyszerűen.

- Fázok, Matty! Annyira fázok! - mondta remegve, szinte sokkos állapotban.

Én azonnal előhalásztam hátulról egy takarót, mert mindig van nálam egy túlélőcsomag vészhelyzet esetére, ami most pont jókor jött, és gondosan betakartam.

- Vigyél vissza!!! - sírta. - Én ezt nem bírom tovább! - kezdett össze vissza csapkodni.

- Lena! Nyugodj meg! - kaptam el a csuklóját. - Hagyd abba!

- Már nem bírom ezt!! - borult sírva a karjaim közé. - Meg akarok halni!

- Hé!! Semmi baj! Itt vagyok - öleltem át és a hátát kezdtem simogatni. - Nyugodj meg!

Ő csak sírt és sírt, néha-néha összerezzent és remegett, nem tudtam a sírás rázta, a hideg vagy a fájdalom.

- Figyelj, most hazaviszlek! Hozzám! - kezdtem lassan beszélni hozzá, mikor kissé megnyugodott.

Halkan beszéltem, szinte suttogtam és végig a szemébe néztem. Úgy beszéltem hozzá akár egy rémült állathoz, mert féltem, hogy bármelyik pillanatban megijedhet és elrohanhat előlem a vakvilágba. Ő nem egy rémült állat volt, hanem egy rémült, zavarodott, összetört kislány.

- Csak ketten leszünk. - folytattam. - Jó meleg van otthon, csinálok neked forró teát vagy forrócsokit! - próbáltam édességgel csalogatni, akár egy kisgyereket, ami be is vált. - Átöltözöl és beszélgetünk kicsit, oké? Csak te és én, senki más, oké?

Nem válaszolt, csak bámult rám a hatalmas kisírt szemeivel. Sokkos állapotban volt, be kellett volna vinnem a kórházba tudom, de nem tudom, hogy reagált volna. Kiakadt volna, üvöltözött és támadott is volna talán. Annyira sokkos állapotba került, hogy még talán azt se tudná megállapítani, hogy ki vagyok én és talán kárt tenne bennem, vagy ami még rosszabb, magában. Nem ezt nem hagyhatom. De még mindig nem válaszolt.

- Figyelj, ha értetted, amit mondtam és beleegyezel, akkor bólints. - mondtam.

Semmi reakció, majd talán egy perc múlva lassan megmozdult és bólintott. Végre egy kis egyetértés.

- Oké, most beindítom az autót és hazamegyünk - mondtam, nehogy megijedjen.

Az út hátralévő részét néma csöndben tettük meg, ő nem beszélt én pedig nem akartam megzavarni a csöndet, vagy kibillenteni őt azzal, hogy beszélni kezdek. Inkább csak néha-néha oldalra pillantottam, hogy megnézzem jól van-e.

Amint leállítottam a motort, kipattantam és az ő ajtaját kinyitva óvatosan kisegítettem őt. Végig fogtam a karját, nehogy hirtelen összeessen vagy bármi. Miután beértünk a házba, a meleg azonnal megcsapott minket. Március volt, de az időjárás folyamatosan változott és mi még fűtöttünk. Ma éppen egy hideg nap volt. Lenát azonnal leültettem a kanapéra.
- Maradj itt, hozok neked száraz ruhát - közöltem vele lassan, higgadtan, majd felszaladtam az emeletre, hogy keressen neki valamilyen ruhát. Mivel nem volt húgom, vagy nővérem, fogalmam sem volt mit adhatnék neki. De szerencsére eszembe jutott, hogy az unokatestvérem Rebeca itt töltötte nálunk a szilvesztert és ha jól emlékszem itt maradt néhány ruhája. Lenánál kicsit teltebb volt és magasabb, de inkább az ő ruháit adom oda, mint az anyámét, az gáz lenne, vagy csak én gondolom így? Hamarosan meg is találtam az itt felejtett ruhákat és kivettem belőle azokat, amik először a kezembe akadtak. Mivel pólót nem találtam benne, az én egyik pulcsimat vittem le neki.
- Találtam neked néhány ruhát! - nyomtam a kezébe. - A fürdőben átöltözhetsz! - mutattam az egyik ajtóra.
Már több százszor járt nálunk, mégis elmondtam neki, mert nem hittem, hogy ilyen állapotban képes lenne felidézni a házunk alaprajzát. Amíg ő öltözött én is felvettem valami szárazat.

10 perc múlva már mindketten a nappali kanapéján ültünk szárazon, egy bögre forró teát szürcsölve. Lena már picit jobban volt, de még mindig nem volt önmaga. Olyan volt mint egy rossz klón. Lena testében volt, de az élni akarás utolsó szikrája is elfogyott belőle, már csak egy báb volt, még lélegzett és mozgott, de már nem élt. Csak volt, de mégsem. Egyszerűen olyan volt, mint aki arra vár, hogy a kaszás eljöjjön érte és ő pedig mosolyogva üdvözölhesse.
- Lena! - ráztam meg a szeme előtt a kezem, mikor nem válaszolt.
Erre sem reagált csak két perc múlva fordult felém és emelte rám a tekintetét. Zavart volt és sokkos, szinte már majdnem idegi roncs. Tudtam, hogy ő Lena, a barátom, de volt néhány pillanat, amikor kifejezetten féltem tőle. Azt hittem, hogy nem ismer meg és ha bármi rosszat mondok, vagy beüt nála a sokk képes lenne nekem támadni.

- Jól vagy? - kérdeztem. - Minden oké?
- Ühüm - válaszolta. Ez volt ez első alkalom, hogy mióta hazahoztam válaszolt a kérdésemre. Ez határozottan jó jel volt. - Kaphatok még? - nyújtotta felém a bögréjét.
- Persze - mosolyodtam el és elvettem tőle.
Azt hiszem kezd ismét "kijózanodni" a sokkból, legalábbis úgy tűnik.

A fejem hasogatott és szét akart szakadni, a testem remegett és mindenhol zsibbadt, szinte minden porcikám fájón nyilallt belém, minden mozdulatnál. A beszéd is nehezemre esett, és nem tudtam tisztán gondolkodni. Csak néztem ki a fejemből. Aztán ismét világossá vált számomra, hogy én ezt nem bírom tovább. Ez túl sok!
Nem szóltam semmit csak lerúgtam magamról a takarót, felálltam a kanapéról és elindultam a végzetem felé. Több százszor jártam már a házban, tudtam jól mit hol tartanak. A lépcső mellett egy kis eldugott ajtó volt, a pincébe vezetett, de inkább amolyan tárolónak szolgált. Mindent tartottak ott. Bútorokat, használt, tönkrement dolgokat, régi ruhákat és Mrs. Martinson a tisztítószereit, amik közül néhány erősen mérgező. Lassan nyitottam ki az ajtót, nehogy Matt meghallja. Tudom, szemét dolog tőlem amiért az ő házában akarok végezni magammal, de nem hagyott más választást.
Ha hagyott volna megfulladni, nem kellene ezt tennem, dühöngött.
Lassan lépdeltem le a recsegő lépcsőn és azonnal megláttam amit kerestem. Egy nagy kék műanyag dobozban ott sorakoztak a halálosabbnál halálosabb szerek.
- Lena! - hallottam meg Matt hangját, majd ismét és ismét.

Kapkodva kezdtem áttúrni őket sietve, mielőtt Matty rájön mit is tervezek. A szereket össze vissza lökdöstem, dobáltam ki a dobozból nem törődve semmivel, már senki nem fog leszidni mert kupit csináltam. Aztán megtaláltam egy fekete üveget, nem tudom mi volt, de a tetején ott virított az a koponya cuccos, ami a mérgező vegyi hulladékokon szokott. Mintha könyörgött volna, hogy igyam meg. Egy nagy "Igyál meg" cédula virított rajta a fejemben.

Azonnal kinyitottam és az orromat megcsapta az a maró illat, ami belőle áradt. Ez biztosan megteszi a hatását. Szétmarja a nyelvemet, a nyelőcsövemet, a torkomat, a légcsövemet és ha eljut odáig a belső szerveimet is. Nem voltam jó soha biológiából így nem tudtam mit tesz tönkre, de azt még én is vágtam, hogy biztos a halál, és, hogy baromira fájdalmas lesz. Szinte éreztem már a számban az ízét, ahogy egyre közelítettem az ajkaimhoz az üvegecske száját. Utolsó levegő, már a számnál volt. És akkor hirtelen ütést éreztem, a kezemből kirepült az üveg, a földre esett és kiömlött a tartalma a padlóra.
- Te normális vagy, basszus? - üvöltött rám Matt. - Egy nap alatt hányszor próbálod meg kinyírni magad?
- Ha hagytad volna, hogy véghez vigyem az első alkalommal, mikor felvágtam az ereimet, vagy ma reggel, akkor nem kellett volna ezt tennem, de te ezt is elbasztad! Csak tovább kínzol!! - üvöltöttem az arcába. - Nem érted? Rosszat teszel azzal, hogy húzod a halálomat! Úgysem lehetsz mindig mellettem és akkor megölöm magam! Ne nehezítsd meg még jobban! - kiabáltam.
Matt meglendítette a kezét és nem durván, hogy maradandó nyomot hagyjon de pofon vágott, mire azonnal elhallgattam. A csípő helyre kaptam a kezem.
- Végre befejezted! - kiabálta. - Elegem van! Szerinted nekem jó azt látni, hogy egy barátom meg akarja ölni magát? Szerinted nekem ez jó érzés? És a családod? Szerinted nekik nem fájna? Gondolkozz el egy kicsit. Az öngyilkosság nem viszi el a fájdalmat, hanem más valakinek adja! - dühöngött Matt.
- Mégis kinek hiányoznék? - kiabáltam könnyes szemmel. - Ki a jó franc hiányolna engem? A családom? Örülnének, hogy kikerülök a képből? Barátaim? Egy sincs! Senki nem foglalkozik egy ilyen szerencsétlennel mint én!
- Én a barátod vagyok! - közölte nyugodtabb hangnemben. - És nekem hiányoznál!
- Sajnálom Matt - mondtam, és őszintén gondoltam.
Matt fújtatott egyet majd keresett egy rongyot, amivel föltörölheti a kiömlött sósavat, mert az volt, sósav. Közben én sem tétlenkedtem. Megtaláltam valamit, amitől Matt már nem tud megmenteni.
- Sajnálom Matty - mondtam, majd csak a fegyver félreismerhetetlen hangját lehetett hallani, ahogy kibiztosítottam és a fejemhez emeltem, pontosan a halántékomhoz.
Még jó, hogy Martinsonék mindent a pincében tárolnak, és hogy Mr. Martinson rendőr és van egy otthoni fegyvere is. Matt aggodalmasan nézett felém.

- Lena - kezdte halkan - Add azt ide! Beszéljük meg! Ezzel nem oldasz meg semmit!
- De igen! - üvöltöttem. - Mindent megoldok! Szarok rá mindenre! Meg akarok dögleni!! Nem érted! Ennyire nehéz felfogni? Meg akarok dögleni! - kiabáltam, majd megrántottam az ujjamat, vele együtt meghúzva a ravaszt és vártam, hogy a golyó a fejembe repüljön és az agyammal és a éremmel kitapétázza a pince fehér falait.