9. ♦Then I Jumped♦

Lassan nyitottam ki a szemeimet. Gyengének éreztem magam, a végtagjaim zsibbadtak voltak és a fejem zsongott. A gondolatok valósággal lüktettek az agyamban ahogy egyre éberebb lettem. Nem voltam biztos semmiben, csak egy dolgot tudtam, mégpedig azt, hogy minél hamarabb ki kell jutnom erről a helyről, mert egyszerűen azt a maradék józan eszemet is elvesztem, ha ezeket a fehér falakat kell bámulnom, amik minden pillanatban egyre közelebb vannak. Össze fognak nyomni, kiszorítják belőlem a levegőt és az életet is. El kell tűnnöm innen amilyen gyorsan csak tudok. Légszomjam volt, alig kaptam levegőt, ahogy kipattantam abból a kísérteties kórházi ágyból és ledobtam magamról azt az undorító kórházi köpenyt, mikor átvettem a ruháimat.
Egyszerűen úgy terveztem simán kisétálok a kórteremből és feltűnésmentesen elhagyom a kórházat is, de a tervem kudarcba fulladt, mert egy nővér belépett a szobába.
- Hát maga meg hová készül? - kérdezte kedvesen.
Fiatal volt, talán nem rég kerülhetett ide, könnyű préda. Könnyű lesz átverni.
- Az orvosom saját felelősségre hazaengedett - válaszoltam könnyedén.
Egy szó sem volt belőle igaz, de könnyedén elsétáltam a nő mellett, akin láttam, hogy lenne, hozzám egy két kérdése, de nem nagyon törődtem vele. Csak minél hamarabb el akartam hagyni ezt a bosszantó helyet. A karomon lehúztam a pulcsi ujjait, hogy eltakarjam a fehér kötszereket, amivel bekötözték a karomat. Gondolom alatta összevarrták az eremet és a bőrt is, bizonyára szép látvány lehetett.
Pár perc alatt végigszáguldottam az épületen és mindenféle kérdezősködés nélkül ki is léptem a bejárati ajtón. Még a két plasztikbaba recepciós hölgy sem bombázott kérdésekkel, mikor elmentem mellettük, csak méregettek és összesúgtak a hátam mögött, de nem nagyon érdekelt. Miután megtettem azt amire készülök egy-két óra múlva az egész város rólam fog beszélni, benne leszek a holnapi újságban, a hírekben és csak úgy leszek emlegetve, mint az a szegény kislány, aki olyan korán, fiatalon végezte. És a szegény családja mennyit szenvedhet és szégyenkezhet most miatta. De leszarom, én már úgysem fogom hallani azokat a rosszindulatú pletykákat és intrikákat amik rólam fognak terjengeni. És őszintén, nem is nagyon érdekelt.
Nem szóltam senkinek, nem akartam, hogy megállítsanak. Túl akartam lenni rajta, mindenen. Próbáltam elkerülni a forgalmas helyeket, nehogy összefussak valakivel, de minden balul sült el mikor pontosan belerohantam egy olyan valakibe, aki miatt el akartam hagyni ezt a világot. Kézen fogva sétáltak el mellettem, miközben nem éppen kedvesen méregettek. A csaj haraggal nézett rám, de legalább rám nézett, Josh még csak rám sem nézett. Egyre biztosabb lettem abban, hogy mit akarok. Az utca végén lefordultam a Marple Street-ről rá egy kisebb mellékutcára, aminek mikor a végére értem teljesen átment macskakőbe, majd csak földút vette át a helyét. Egyedül ballagtam végig a kihalt úton, ami utolsó sétámnak felelt meg, ez volt a gyászmenetem. Már messziről hallottam a közelben csordogáló patak talán már folyó csordogálását. Hallottam ahogy a víz a mederben fekvő köveket mossa. Tudtam mit akarok. Már előre elképzeltem, ahogy rálépek a folyó fölött húzódó fahíd rozoga deszkáira, amik már az én súlyom alatt is recsegve-ropogva nyikorognak. Elképzeltem, ahogy végiglépdelek a korhadt deszkákon, tekintetemet végig az alatta csordogáló vízen tartva és lelkileg felkészülve rá, hogy a habok közé vessem magam. Láttam a szemeim előtt, ahogy megközelítem a korlátot, aminek rothadó fája már néhány helyen megrongálódott és kitört belőle néhány deszka. Szinte az agyamba égett a kép, ahogy arra gondoltam, hogyan lendíti át először az egyik, majd a másik lábamat rajta és készen állok rá, hogy ugorjak. Csak bámulom a folyót és szemeim előtt lejátszódik a kép, ahogy a habok közé vetem magam, láttam, ahogy átlendülök a súlypontomon és csak zuhanok.

Őrjítő forgás következett, majd a vízbe csapódok. A koponyám a mederben fekvő nagy köveknek csapódik és szörnyethalok, de azonnal megjelent egy másik kép is miszerint a vízbe esek és csak süllyedek. Szinte éreztem a saját bőrömön, ahogy a hideg folyó körém árad és minden zajjá és zűrzavarrá változik. Hallottam a sikoltást, ami az én torkomból tört fel. Kétségbeesett és könyörgő volt. A víz jéghideg ölelése azonnal körülölelt és kitöltött körülöttem mindent. Sötét víz rohant át rajtam. A jeges ár beterített. Nem láttam és nem bírtam belőle kimászni sem. És nem kaptam levegőt. Próbáltam kijutni onnan bárhogyan, de minden egyes alkalommal sötét víz örvénylett körülöttem, amik jeges hullámokként csaptak át rajtam és lehetetlenné tették próbálkozásaimat. Elvesztem ebben a pokoli zűrzavarban, és nem volt levegőm. A tüdőm oxigénért kiáltott, de helyette mindenütt csak sötét víz volt.Muszáj volt levegőhöz jutnom… Muszáj volt kijutnom onnan…
-Segítség! - sikítottam, de hangom nem jutott ki a fodrozódó mélységből.
A kiáltásom nem adott hangot, helyette jeges víz ömlött a tüdőmbe. Próbáltam ellenállni, de túl erős volt. Minden erőmet összeszedve próbáltam küzdeni az elkerülhetetlennel szemben, de ez a küzdelem, már az elején bukásra volt ítélve. Tudtam, hogy ezek az utolsó pillanataim. Minden zavarttá vált és már csak azt éreztem, hogy nem érzek semmit....
Ijedten eszméltem fel a rémképből és már csak azt vettem észre, hogy ott állok a híd rozoga deszkáján, amiről előbb képzeletben leugrottam. Tudtam jól mit fogok átélni, mégis kész voltam megtenni. Lassan átléptem a korlátot és kész voltam túllépni minden fájdalmamon, az életen.
A gondolataim lüktettek a fejemben és egy idegesítő hangocska folyamatosan azt harsogta az elmém legmélyén, hogy ugorjak. Nem kellett bátorítania, amúgy is megtettem volna. Egy utolsó mély levegőt vettem, majd engedtem a kísértésnek és hagytam, hogy a testem előrelendüljön.....Ugrottam

Fúú, hát kicsit sokkoló nem?