Hirtelen minden elcsendesült. Elhalt minden zaj, ami fájdalmasan hasított bele a csöndbe. Csak halk szuszogást lehetett hallani. Ott álltam a kanapé mellett, és egy vékony takarót terítettem az ott szunyókáló lányra. Aludt, hosszú idő után végre aludt. Vagyis hosszú idő után úgy aludt, hogy nem kellett hozzá semmilyen gyógyszer. Sem nyugtató, dilibogyó vagy altató. Aludt. És én ott állva fölötte, nyugodt arcát bámulva egyszerűen elvesztem a végtelenben. Hihetetlen, hogy egy olyan fiatal lány, mint ő, ilyen szörnyűségeken megy keresztül, és szinte senkit nem érdekel. Még csak 16 éves, de könnyedén a Zord Kaszás kezére adná magát, hogy a halál mérgező csókját lehelje ajkára.
Annyi mindenen ment keresztül, amit néhányan egy egész élet alatt nem tapasztalnak meg, ő pedig egyedül tapasztalta meg ezeket, rettegve, magányosan. Ahogy néztem őt, nem láttam mást, csak egy riadt kislányt, aki elveszett ebben a sötét világban, és nem tudja hova térhetne haza. Csak egy kis szeretetre van szüksége, de nem tudja hol kaphatja meg. Ő egy gyönge virágszál a hatalmas mezőn, akit kedvére sodor a szél, és ő nem tud ellenállni, elsodorja, gyökerestül tépi ki a földből. Nem érdemelte meg, azt, amiket átélt. Boldogságot érdemel.
De most, ahogy békésen aludt, az arca kisimult volt és nyugodt, megláthattam azt, amit előtte nem láttam. Ez a gyönge gyermek mosolygott álmában. Talán valami szépet álmodhatott, vagy mosolyogva hajtotta álomra a fejét? A mosoly a reményt jelenti, és amíg van remény, hiszem, hogy megmenthetem őt önmagától. Az a mosoly, a remény lángja volt a jövő sötétjében. Az volt a fény, mely utat mutatott egy szebb jövőbe.
De az a mosoly hervadni látszott, egy pillanat alatt szertefoszlott minden remény, amit magamban építgettem föl. Az ajtó hangos csattanással kivágódott és egy viháncoló pár lépett be rajta, Lena szemei pedig azonnal fölpattantak. Arcára ismét visszaköltözött a fájdalom, a legkisebb jelét is elsodorva, hogy azon a gyermeki arcon alig egy pillanattal korábban még békés mosoly húzódott. Csak bámulta hatalmas fájdalommal telt szemekkel az egymásba karoló, ölelkező párt, akik mintha észre sem vettek volna minket. Arcára tisztán kiíródott a kín és a szenvedés. Szinte a hangot is hallottam, ahogy a szíve darabkái, amik apró roncsok voltak, most még apróbbra törtek. És láttam, ahogy elmorzsolt egy könnycseppet is.
Mit lát benne? Vagy a szemei nem siklanak tovább, megállapodnak a nagy halmokon? A belső nem számít?!
Pár perc nyálcsere után eltávolodtak egymástól és észrevettek engem. Josh fellengzően vigyorgott rám, a csaj meg megjátszotta az ártatlant, de én átláttam rajta, engem nem téveszt meg. Jo szeme lejjebb siklott, és meglátta a kanapén ücsörgő összetört lányt, akin tisztán látta a fájdalmat, de úgy döntött bevisz még egy ütést, hogy biztosra menjen.
- Ez meg mit keres itt? - förmedt rám, majd a lányhoz intézte szavait. - Megmondtam, hogy nem akarlak többé látni! Vagy úgy döntöttél, hogy bepróbálkozol a bátyámnál is? Inkább nézz magadba, mielőtt másokat ócsárolsz - mondta, mire Lena lassan felállt és gyorsan megpróbált eliszkolni minél hamarabb elhagyni a házat, de megragadtam a vállát és visszanyomtam a kanapéra, majd odasiettem az öcsémhez.
- Rohadék - húztam be neki egyet, pontosan a bal szeme alá. - Szégyenlem, hogy egyáltalán az öcsém vagy! - üvöltöttem rá, míg ő kezét a fájó pontra szorította és dühösen, értetlenül meredt rám. - Semmi jogod megmondani, hogy itt lehet-e vagy nem! Mert én hoztam ide! Ha bármi problémád van, akkor azt nekem mond, ne neki!
- Hát nem veszed észre, hogy téged is behálózott? - kiabált rám. - Észre sem veszed és már az ujjai köré is csavar. Azt hiszi téged elcsábíthat! Én előre figyelmeztettelek.
- Beszéljünk négyszemközt - ragadtam meg a karját és a konyhába rángattam.
Egyedül maradtam azzal a kétszínű szőke ciklonnal, aki 3 hét után többet jelentett Joshnak mint én valaha. Pedig nem érdemelte meg a szeretetét. Megcsalta őt. Láttam, a két saját szememmel. És Jo még képes volt megvádolni, hogy hazudok, és engem taszított el magától, pedig én csak meg akartam védeni őt. És az lett a jutalmam, hogy az egyetlen, aki valaha is fontos volt nekem, aki az egyetlen volt, akire támaszkodhattam, lecserélt, eldobott magától, kitagadott.
- Lena, ugye? - tipegett oda mellém. - Biztosan emlékszel rám, Emma vagyok - vigyorgott erőltetetten. - Josh barátnője! - nyomta meg a szavakat.
- Persze, te vagy az a kétszínű ribanc, aki megcsalja őt - válaszoltam őszintén, mire a kimázolt arcáról le is fagyott az erőltetett, hamis mosolya.
- Á szóval, ilyen nyíltak vagyunk? Akkor nem kertelek! - dühöngött. - Nem akarlak még egyszer Josh közelében meglátni! Ha megtudom, hogy felhívtad, megkerested, beszéltél hozzá, vagy egyáltalán csak ráköszöntél, azt nagyon megbánod! - fújtatott. - És ha még egyszer, csak egyetlen egyszer, bármilyen alattomos pletykát terjesztesz rólam előtte, kikaparom a szemed! Világos voltam?
- Mert mi lesz, ha nem maradok tőle távol? Ki vagy te, hogy megmond nekem mit tehetek és mit nem?
- Na idefigyelj, te ribanc - ragadta meg a karomat és fölrántott a kanapéról. - Megöllek, ha csak a közelébe mész. - szorította a csuklómat teljes erejéből, ott ahol a varrataim voltak.
- Azzal csak szívességet tennél - mondtam, mire még jobban megszorította, ha egyáltalán lehetséges volt.
A karom hasogatott, a varrataim fájdalmasan bizseregtek, a körmei a pulcsin keresztül is a bőrömbe vájt és a vékony tapaszon keresztül a varrataimba fúródtak. Iszonyúan fájt, de nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy szenvedni lásson. Aztán mintha valami elpattant volna bennem, valami szétszakadt, én pedig csak ordítottam kínomban. Egy pillanatra, mintha a lány ujjai a csuklómba vájódtak volna, nem csak képtelesen, tényleg a húsomba fúródtak.
- Mi történt? - rontott be Matt a nappaliba, félrelökte Emmát és hozzám sietett. - Úristen - sóhajtott, mikor meglátta a karjaimat. Emmára nézett, látta a kezét, egyből összerakta mi történhetett, de ezzel most nem foglalkozhatott. - Gyere, kelj föl - állított talpra, szorosan fogva a derekamat nehogy elessek. - Visszamegyünk a kórházba.
- Nee, Matt kérlek csak oda ne! Megint ott fognak tartani! Kérlek ne - könyörögtem, de tudtam, hogy hasztalan. Segítségre volt szükségem, különben elvérzek.
- Mi folyik itt - sietett hozzánk Josh is, aki megrémült a rengeteg vér látványától. Mikor meglátta Emma véremtől csöpögő kezét már az is sok volt neki, de aztán a karomat is meglátta. Elfordult kínjában, miközben a csaj nyarvogott neki, hogy még én vagyok a hibás amiért összevéreztem, meg csak baleset volt. Én nem számítottam. Még hallottam, hogy valaki magyaráz nekem valamit, Matt hozzám beszélt, láttam az ajkai mozgását, de a szavait már nem hallottam. Még éreztem, ahogy kifelé rángat, közben beszél és beszél, a többiek riadtak, nem értettem mi folyik körülöttem. Hirtelen minden olyan zavaros lett. Nem hallottam a hangokat, Matt arca egyre homályosabbá vált, a szemem kétségbeesetten le akart csukódni. Éreztem valaki kezét a derekamon és a felkaromon, ahogy megpróbál megtartani és közben kifelé tolni az utcára. Még láttam, ahogy megcsap az esteledő fények hada, ahogy kilépünk az utcára, a kocsi reflektorai bekapcsoltak, elvakítottak, nem láttam mást csak a fehérséget és utána a végtelen feketeséget és hallottam a hívogató suttogó szavakat, melyeket már olyan jól ismertem. Úgy fogadtam őket, mint régi jó barátokat.
De testemnek már nem voltam ura.
Uhuhuhu, ismét az a sok vér, heheheh...És a Jo-hoz hasonló összes pasinak üzenném, hogy rohadjatok meg ott ahol vagytok, szemét férfiak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése