7. ♦Last Supportive♦

Fáradtan nyitottam ki szemeimet.Furcsán éreztem magam, mint amikor az ember felébred egy rossz álom után.Az első amit megláttam a fehér plafon volt, ami kísértetiesen fehér volt.A karom fájt, és valami halkan pittyegett valahol.Mikor oldalra fordítottam a fejem megláttam, hogy a többi fal is szintén ilyen színű és egy infúziós palackot vagy nem tudom mit, de nem ez volt a legfurcsább.Az ágyam mellett ott ült Matt és meredten bámult rám.Egyik keze az enyémet fogta és ez jól esett.Zavartan kapkodtam a fejemet körbenézve a szobában.Szóval mégsem álmodtam, minden megtörtént.

-Héhé-suttogta halkan.-Semmi gond.

A hangja olyan nyugtatóan csengett, hogy azonnal kezdtem ellazulni és megnyugodni.Matt mindig jó volt ebben, mindig meg tudott vigasztalni.Gyakran lógtunk együtt mivel Josh a legjobb barátom, hupsz...ex-legjobb barátom bátyja és csak másfél év korkülönbség van köztük.Mindig jóban voltunk, de nem gondoltam, hogy pont ő fog eljönni értem, ha már senki nincs mellettem és megmenteni önmagamtól.

-Nem rád számítottam-suttogtam erőtlenül.

-Ó...hát, sajnálom...akkor inkább megyek-állt már volna fel, de erőtlenül megszorítottam a kezét ami még mindig az enyémen pihent.

-Ne, kérlek maradj!-suttogtam, mire elmosolyodott és visszaült az ágyam melletti kis fehér műanyag székre.

-Miért csináltad ezt?-kérdezte, szemeiben láttam az aggodalom és düh egyvelegét.-Tudod mi történik ha meghalsz Lena?-itt kis szünetet tartott.-Akkor halott leszel!Az történik.

-Már nincs senkim-mondtam sírós hangon.-Az anyámat nem érdeklem, az apámat sem, Josh utál, a nővérem meg nem is vesz rólam tudomást.

-Hé, ez nem igaz-próbált meggyőzni.

-Miért?Itt van bármelyikük is?-kérdeztem, mire nagy nehezen megrázta a fejét.

-De én itt vagyok!-szorította meg kicsit a kezemet, hogy éreztesse velem, tényleg itt van.-Melletted vagyok, és mostantól mindig melletted is leszek!-mondta, amivel sikerül előcsalnia belőlem egy mosolyt.

-Köszönöm-suttogtam meghatottan.-Miért jöttél értem?-kérdeztem pár perc néma hallgatás után.
-Hát, mikor meghallottam a hangodat már tudtam, hogy gáz van...És amiket mondtál...-itt szünetet tartott.-De arra nem számítottam, hogy ekkora ostobaságot csinálsz.
-Josh hangpostájára küldtem az üzenetet-mondtam szinte köptem a szavakat.-Bizonyára ő is hallotta már!De ha rajta múlna már felőle halott is lehetnék.
-Neeem!Hé ne mondj ilyet!Biztos vagyok benne, hogy ő is eljött volna érted.Otthon hagyta a telefonját mikor elment a...-itt megállt.
-Mikor elment a ribanc barátnőjével, aki megcsalja őt-fejeztem be helyette.
-Igen-suttogta, majd pár perc után rákérdezett.-Az orvos azt mondta, hogy több heg is van a kezeden.
Beállt köztünk a némaság.Ő arra várt, hogy mondjak valamit, én pedig arra, hogy megkérdezze amit eddig nem mert.Végül ő tört meg először.
-Mióta?-csak ennyit kérdezett.
-Már egy jó ideje...pár hónapja talán-válaszoltam, miközben igyekeztem kerülni a tekintetét.
-Miért Lena?Ez jó neked?
-Máshogy nem tudom elnyomni a lelki fájdalmat...
-És a mai?Ma miért nem úgy csináltad mint eddig?Miért kellett így?-támadott le azonnal a kérdéseivel.
-Összevesztem az öcséddel.A barátnőjének hitt helyettem.És azt mondta többé nem vagyunk barátok, szerinte már nem kellek senkinek...És válaszolva a kérdésedre, azért mert meg akarok halni!
-Őrültnek tűnik ez az egész nekem!-szólalt meg.-Ha kimész itt a folyosóra akkor láthatod ahogy az emberek küzdenek még egy nap életért, még egy óráért, még egy percért.Nem tudom Lena, nekem ez önzőnek tűnik.
-Josh tudja már?-kerültem ki a kérdést.
-Még nem, de amint hazaérek kap a szeme alá az én öcsikém-fogadta meg.
-Maradjon is így!Nem akarom, hogy tudja és csak amiatt béküljön ki velem mert bűntudata van.Kérlek ne mondd el neki.
-Rendben-bólintott.-De attól még megverem-jelentette ki ellentmondást nem tűrően.-Nem értem, hogy választhatta azt a ribancot helyetted-horkant föl néhány csendes perc után.
-Nem akarok itt maradni!Vigyél ki innen!-szorítottam meg a kezét.
-Sajnálom, de még kiskorú vagy...Saját felelősségre nem engedhetnek ki-magyarázott.-Én pedig nem vagyok a hozzátartozód, vagy a gyámod.Sajnálom, de nem tudok segíteni ebben.
-De én nem akarok itt maradni!Kérlek csinálj valamit!Bármit!Csak ne kelljen itt maradnom-könyörögtem.
A tekintete megenyhült és egy pillanatra fájdalom suhant át rajta, majd ismét megkeményítette a szívét és próbált úgy tenni, mintha neki nem lenne rossz így, itt látni engem.
-Csak úgy mehetnél haza, ha a szüleid saját felelősségre hazavinnének.De mint te is jól tudod, nincsenek itt és szerintem nem is fognak egyhamar idejönni.

-Beszéltél velük?-tettem fel a kérdést, de legbelül már tudtam a választ.
Kiskorú vagyok, a kórház biztosan értesítette őket, gondoltam.És Matt is biztosan felhívta őket.
Matt bólintott én pedig, halkan megkérdeztem mit mondtak.
-Így is elég sok minden történt veled, nem akarom, hogy még rosszabbul érezd magadat!
-Mondd el-kértem, de szavaim inkább parancsnak hangzottam, mintsem kérésnek.
-Nincsenek itt, és szerintem ne is nagyon számíts rájuk.Nem akarlak még jobban összetörni, elég ha annyit tudsz, hogy ne számíts rájuk.
Mikor befejezte, pont abban a pillanatban szólalt meg a telefonom, ami a kórházi ágy mellett lévő kórházi éjjeliszekrényen kezdett el rezegni.Matt felkapta, majd a kijelzőre pillantott és elfintorodott.Egy picit habozott, de felvette a készüléket.
-Jó napot, Mrs. Royse-szólt bele.-Lena?Igen már felébredt-kis szünet.-Igen jólvan, a történtekhez képest.
Rám nézett és tátogni kezdett:-Beszélni akar veled!
Csak megráztam a fejemet jelezve, hogy én nem kívánom hallani annak a nőnek a hangját akit nem érdekelt, hogy a lánya a kórházban fekszik egy öngyilkossági kísérlet után.
-Ő most nem nagyon tud beszélni.Vagyis nagyon fáradt, engem is pont két perce két meg, hogy menjek el mert aludni szeretne-hazudta.-Igen, persze átadom.Viszlát-nyomta ki a telefont.-Azt üzeni, hogy örül, hogy jól vagy és, hogy ezért még számoltok!