Hideg borzongás futott végig a hátamon, dermesztő fagyként bekúszott a bőröm alá, gerincem mentén remegett jeges érintése, s félelmes sikolyt hallatott, ahogy remegő bordáim közt elsüvített a fagy. Titkos, tiltott fájdalmak telepedtek meg lelkem zugaiban, megjelenve elmém rejtett, tilalmas képeiben. Gyászos, rémületes képek borzongtak testemben, fejemben zsongva. A halál követe érkezett hozzám, s elhozta nekem az üzenetét. Éreztem bőrömön a halál csókját. Értem jött el. S karmai közül nem akart engedni. Ezúttal mindenáron magával akart vinni. De előtte meg akarta törni elszántságom, s szívemet, mely ezúttal az életért kiáltott.
A halál követe én magam voltam. Megéltem mindazt, mit magam ellen követtem el, felidézve a kínt a fájdalmat, és a fájó emlékeket. Még több szenvedéssel kárhoztatta, magamat használt fel magam ellen. A sors engem választott ki arra, hogy végzetem legyek. Eljött az én időm. e halálom előtt még megkínoznak.
Fáztam, egymásnak ütődtek a fogaim, vacogtam. Minden sötét volt, hűvös és nedves. Tán ez a hűvös nyirkosság könnyeimet jelentené, az életben elhullajtott könnyeimet, mely úgy látszik nem volt elég? Még halálomban is sírásra ítéltettem? Miért bánik velem így a sors? Hát ezt érdemeltem? Tán nekem nincs jogom a boldogságra? A halál angyala lennék én, hogy a sors engem nem tart másra érdemesnek? Magány és sötét a sorsom? És mindenáron vérvörös könnyeknek kell utamat mosnia? Azt hittem a pokolba vezető út lángoló, parázsló kövekkel lesz kirakva, amin lassan kell végiglépkednem, szembenézve életemben elkövetett bűneimmel. Tévedtem, a halál nem lesz ennyire kegyes hozzám.
Most itt állok a halál kapujában, melyet most már a másik oldalról fogok nézni. Talán hiba volt sürgetnem az idejutást, hisz az örökkévalóságig leszek itt rohadva a pokol kénköves bugyraiban. Talán ezt érdemlem. Még a purgatórium tisztító tüzét sem érdemeltem ki, hogy megbocsájtást nyerjek. Talán jobb ez így. Nem kapok rá lehetőséget, hogy újjászülessek egy más helyen, más időben. Talán ez volt a sorsom.
- Sajnálom - hallottam meg egy távoli suttogást, de nem tudtam beazonosítani honnan jött, és pár pillanat alatt tova is reppent, így én is megfeledkeztem róla.
Ámbár, nem ilyennek képzeltem a halált. És a pokol sem hasonlított az általam elképzelt kínzócellához. Nem volt sem sötét, sem hideg, de még ha büdös is volt, a szag sem passzolt. Olyan volt, mintha egy uszodában lennék. Maró szagok kavarogtak a levegőben, orrfacsaró vegyszerek szaga. Fényes volt minden, és kellemesen bizsergett a bőröm a megfelelő hőmérséklettől. Talán nem is a pokol kapuja előtt állok? A fényesség egyre inkább kitöltött mindent, és egyre világosabbá vált minden, nem csak körülöttem, de előttem is. Ébredeztem.
Ezek szerint nem haltam meg, döntöttem el magamban, amikor a kórház mennyezetének ismerős fehérségével találtam szembe magam. Már túlságosan megszokott és ismerős volt, így még a kezdeti rácsodálkozás is eltűnt belőlem, ami legelőször még bennem volt, mikor ide kerültem. Pontosan tudtam, hogy ismét itt vagyok. Régi jó barátként fogadtam a helyet. Az arcom nedves volt. Sírtam álmomban? Ezért esett az eső kezdetben.
Már megszokásból fordultam oldalra, kutatva Matt tekintetét, aki mindig itt ült szorosan mellettem, mikor itt felébredtem, és most is melegség töltötte el a szívemet a gondolatra, ahogy megéreztem a meleg kezét az enyémen. Vágytam rá, hogy a mosolya fogadjon, a kedves szavai, az örömteli tekintete. A törődésére vágytam, melyet az utóbbi napokban csak tőle kaphattam meg. Ezek alatt a napok alatt, ő többet tett értem mint bárki korábban valaha tett volna.
- Szia - suttogtam halkan. Ilyenkor mindig olyan rekedt és gyenge volt a hangom, ami már kezdett kifejezetten idegesíteni. Meg persze az is, hogy bármit csinálok mindig itt kötök ki. Olyan ez, mint azok a filmek, amiben a főszereplő újra és újra végig kell, hogy csinálja ugyanazt a napot, egészen addig, amíg meg nem tesz valamit és tovább léphet a következő napra. Talán meg kellene halnom, hogy kiszállhassak ebből a démoni körből?
- Lena - kapta föl a fejét a fiú és villámgyorsan elengedte a kezemet, amit eddig szorongatott, majd az arcához kapva letörölte a könnyeit, amiről azt hitte nem láttam. Talán azt hitte meghaltam?
De nem ez volt a legfurcsább, hanem az, hogy Matt, nem Matt volt. Josh ült ott, ott ahol Mattnek kellett volna. Josh fogta a kezem, azt, amit Mattnek kellett volna. Josh sírt fölöttem, amit...Várjunk, Josh sírt? Miattam? Egészen elképedtem, és meg sem tudtam szólalni. Tulajdonképpen nem is voltam benne biztos, hogy meg akarok egyáltalán szólalni, vagy bármit is mondani neki.
- Matt elmondott mindent...szó szerint mindent - szólalt meg halkan rövid hallgatás után. - Tudom, hogy egy barom vagyok, és én tehetek mindenről. De, miért? Miért tetted?
- Nem akarom, hogy bűntudatod legyen és ezért megsajnálj és mellettem maradj, mert azt úgy nem akarom - válaszoltam rekedten. - És nem is hibáztatlak semmiért, én döntöttem így.
- De miattam tetted, mert egy barom voltam! És nekem ott kellett volna lennem melletted! Az egész az én hibám - suttogta. - Meg is halhattál volna.
- Majdnem meg is tette! - hördült fel valaki az ajtóban. Matt állt ott dühösen, feldúlt tekintettel. - Takarodj ki innen öcsi, már így is elég gondot okoztál neki! - förmedt rá.
- Te nekem nem parancsolsz! Beszélnem kell vele, most! - feszültek egymásnak az indulatok.
- A halál küszöbéről hozták vissza, megint. A mondandód ráér bőven, főleg azok után, hogy miattad került ide. És ha rajtad múlna már halott lenne! De szerencsére nem rajtad múlt.
- Sosem hagynám meghalni! - kiabált rá vissza, és félő volt, hogy a végén őket is bent tartják, mert a végén egymásnak esnek.
- Ó, igen? Akkor miért hagytad magára? Ha rajtad múlt volna már rég eltemethettük volna! - kiabált rá, mire egy kisebb szócsata alakult ki közöttük és már lökdösték is egymást.
- Állj - próbáltam leállítani őket, de a torkom teljesen ki volt száradva és alig tudtam suttogásnál hangosabb hangokat kipréselni magamból. - Állj!
- Bebizonyítom! - vette el valahogy Matt Josh telefonját. - Tudtad, hogy vissza lehet játszani a hangüzeneteket? - mondta, mire az ereimben megfagyott a vér. Ha arra az üzenetre gondol... Nem teheti. Ha azt lejátssza Josh sosem szabadul a bűntudattól. Nem teheti. Mert a lelkem mélyén, még mindig tiszta szívemből szerettem azok után is amit tett.
- Ne csináld Matt - mondtam, de meg sem hallott. - Matt. Kérlek ne! - de már késő volt. A felvétel megszólalt....
Szinte láttam magam előtt a képet. Ahogy zokogva elengedem a telefont, még hallom, ahogy a vízbe csobban, majd minden megszűnik. Érzem a karomban a fájdalmat. A szétáradó kínt, a vér fémes szagát az orromban érzem, a bőrömön érzem, ahogy a bőrömre kerül, ráfolyik, beterít. Érzem a lelkemben a szörnyű szorítást, amely egyre tömörebb gubóvá csomósodik. Érzem, ahogy az élet kifolyik, távozik belőlem. És érzem, azt is, ahogy erőszakkal visszarángatnak az álom és a súlytalanság leheletkönnyű tornádójából, ami könnyedén szárnyaira kapott, hogy tovarepítsen. Abban a pillanatban tökéletesnek éreztem magam.
Fájtak Matt szavai, mert én éreztem át azt a fájdalmat, amit ezzel az öccsének okozott, amit egyébként én okoztam. Tudtam, hogy bántja őt, nem akartam, hogy tudjon róla, nem akartam, hogy önmagát okolja. Nem akartam, hogy emiatt másként kezeljen. Lesokkolva meredt rám. Én elfordítottam a könnyes tekintetemet, nem tudtam a szemébe nézni, nem akartam, hogy lássam azt a fájdalmat, amit én okoztam neki. Mert bármennyi fájdalmat is okozott nekem, én nem akartam őt sosem bántani. Még Matt mondott neki valamit, majd csak a lépteit hallottam, amik egyre távolabbról visszhangzottak.
Ohoooohhoohhh, szegény Lena, Matt, Josh, szegény én, szegény te, szegény mindenki! Tényleg be kellene már fognom! Aki szerint meg kéne látogatnom egy pszihomókust az írjon....valószínűleg rámférne... bár nemtudom, a hangok is azt mondják semmi baj, normális vagyok :) viccvolt :DD Csak én dumálok magamnak :)) Cup-cup♥
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése